Lehet, hogy nem egyedül indultál?

Egy feltáratlan titok életre szóló hatásai

Próbáltál már megfejteni egy kibogozhatatlan rejtélyt? Egy mélyen eltemetett titkot, amelynek valójában még a létezésében sem voltál biztos, csupán érezted, gyanítottad, hogy van? És úgy érezted, ha feltárulna, az egy csapásra megválaszolná minden kérdésedet?

Léteznek ilyen titkok. Az élet szövevényes, összetett, és néha még bonyolult is. Sokszor csupán foszlányokat látunk, amelyekből hiába próbáljuk összerakni a teljes képet, az nem lesz abszolút hiánytalan. De olykor előfordul, hogy rátalálunk egy rendkívül értékes darabkára, egy olyan részletre, amitől sok más kocka is hirtelen a helyére kerül, és a kép egyszeriben sokkal teljesebb lesz.

Sokan hosszú éveken, évtizedeken keresztül próbálnak választ találni az egyik legnagyobb talányra, amivel az ember élete során szembenéz: ki is vagyok én? Miért vagyok olyan, amilyen? Mik voltak az alapvető formáló erők az életemben? Talán úgy érzik, bizonyos személyiségvonásaik, érzéseik eltérnek az átlagtól. És nem hagyják annyiban – tudni akarják az okát. Én is ilyen vagyok. Sokszor idegesítő aprólékossággal kutatok olyan témákban, melyeknek tudni akarom a részleteit, a miértjét. Így kutattam fel nyughatatlanul a gyökereit bizonyos érzéseknek magamban, olyan érzéseknek, amelyekkel nem tudtam csak úgy megbékélni, amelyekről éreztem, hogy nem általánosan jellemzők az emberekre. Kell, hogy legyen egy kiváltó okuk, egy körülmény valamikor életem valamely szakaszában, egy esemény vagy események sorozata, ami létrehozta ezeket az érzéseket.

És így találtam rá egy szép napon életem legnagyobb titkára, igen, a titokra, melynek a létezéséről sem tudtam addig, csupán éreztem, hogy talán van egy rejtély valahol mélyen. Nem tudtam, mi, még a természetét sem, és azt sem tudtam, pontosan hol keressem. De ha azt sem tudja az ember, pontosan mit keres, hogy lehet úgy bármit is megtalálni?

Kitartással és fokozatos visszafejtéssel

Miként a hagymapucolásnál, a rétegeket kívülről befelé, egyesével kell felfejteni. Egyiket a másik után. Egyik érzést a másik után elővenni és megvizsgálni. A múltba visszafelé utazva egyik évet a másik után, egyik élményt a másik után. Eleinte úgy tűnhet, minden csak egyre kuszább lesz ettől a kutakodástól. Hogy csak nagyobb lesz a káosz. Hogy minden egyes hagymalevél eltávolításával egyre jobban könnyezik a szemünk. Hogy inkább abba kéne hagyni, gyorsan mindent a kukába hajítani és élni tovább a viszonylag nyugodt kis életünket.

És pont ekkor nem szabad abbahagyni!

Mert csak önámítás, hogy az életünk viszonylag nyugodt volt azelőtt – nem volt az, újra és újra felütötték a fejüket nyugtalanító kérdések, melyekre nem tudtuk a választ. Hisz pont ezért vágtunk bele. Végig kell hát csinálni, mert amikor – még ha kínkeservvel is – a végére értünk, olyasmit fogunk találni, amire talán álmunkban sem gondoltunk volna. Valami olyan titkot, ami a maga trivialitásával egyszeriben fogja megválaszolni minden kérdésünket, és egyszerre fogja helyére tenni az összes szétesett darabkánkat.

Így találtam hát Rá, igen, Őrá. Immáron négy évtized után. És arra, hogy mindaz, amit ezek alatt az évek, évtizedek alatt éreztem, nem volt véletlen. Sejtettem, hogy oka van – csak azt nem, hogy ennyire komoly, és ennyire nagy horderejű. Hogy mindazok a furcsa de erőteljes érzések, melyekkel az életemben küzdöttem, ide vezethetők vissza. Hozzá. Hogy mindennek a gyökere az, hogy…

…Nem egyedül indultam az életben!

A sok-sok kutatásnak és keresésnek köszönhetően, több mint negyven év után fény derült arra, amiről a családban senki nem tudott, még édesanyám sem – hogy születésem előtt volt egy ikertestvérem! Van egy különleges jelenség, amely sajnos sokkal gyakoribb, mint gondoljuk, vagy mint amiről tudunk: ez pedig nem más, mint a születés előtti ikervesztés. Amikor nem egyedül indultunk az életbe, de végül egyedül érkeztünk. Az orvostudomány csak nemrégiben kezdte felfedezni, hogy sokkal több terhesség kezdődik ikerterhességként, mint amiről eddig tudtunk. Becslések szerint minden 8-10 terhességből 1 ikerterhességként indul. És valamikor a terhesség során (leggyakrabban az első trimeszterben) az egyik embrió elhal, elsorvad.

De hogy lehetséges, hogy még az anya sem tud róla? Sok esetben az egyik ikerfél a terhesség első trimeszterében tűnik el, legtöbbször a második vagy harmadik hónapban. Sokszor maga a terhesség ténye is csak később derül ki, tehát az ikrek létezéséről valóban senki a világon nem tudott. Ilyenkor az elhaló embrió vagy magzat egyszerűen elsorvad, szinte szó szerint felszívódik. Vagy, ha ez a felszívódás elmarad, összepréselődve beépül a méhlepénybe. Van, hogy az anya az egyik ikerfél elhalásakor kellemetlen tüneteket érez, talán enyhe vérzést és hasi fájdalmat tapasztal – ez jele lehet egy esetleges ikerfél eltűnésének. Sajnos azonban legtöbb esetben ez észrevétlen marad. Miért gond ez? Azért, mert:

Az életben maradt magzat emlékszik

Még ha kézzel fogható emlékei nem is lesznek, de úgymond sejtszinten a teste emlékezni fog az ikertestvérére. Egész életében. És ha az ikertestvére elvesztésének tényére nem derül fény időben, az életben maradt iker egész életében ismeretlen eredetű fájdalmas érzésekkel fog küzdeni. Igen, az egész életére hatással lesz valami, aminek még a létezéséről sem tud. Azt mondják, az ikerkapcsolat a legerősebb, legszorosabb és legbensőségesebb kapcsolat a világon. Nem az anya-gyermek kapcsolat, nem a szerelem – hanem az iker. Az ikrek közt sokszor még a távolság ellenére is megmarad valamiféle láthatatlan kötődés, mintha csak telepátia lenne.

Ezért az a trauma, hogy egy ember úgy kezdi az életét, hogy a legeslegelső élmények között kell végig „néznie” és átélnie, ahogyan meghal mellette az, aki addig a lehető legközelebb állt hozzá, hogy egyik pillanatról a másikra véget ér az idill, leáll a vérkeringése, összemegy és eltűnik – ez az egyik legnagyobb trauma, amivel ember útnak indulhat az életben. Az, hogy ez a terhesség melyik fázisában történt, bizonyos szempontból mindegy, ugyanis az agy és az idegrendszer már az első néhány hét során kialakul az embrióban, és már képes az észlelésre. Ha nem tudatosan is, de érzékeli, mi történik körülötte. És a teste emlékezni fog. Ezért lehetséges az, hogy minden túlélő iker, aki a magzati korának bármelyik fázisában elveszítette az ikertestvérét, később egész élete során hasonló tünetekkel küzd.

Melyek ezek a tünetek?

Néhány a jellemző tünetek közül:

1. Bűntudat

Ha valami jó dolog történik veled, az bűntudatot ébreszt benned, mert úgy érzed, nem érdemelted meg. Vagy, ha valami rossz dolog történik körülötted, bár tudod, hogy nem te vagy a felelős, mégis bűntudatod van miatta. Jellemző lehet általános bűntudat is, pusztán azért, hogy élsz, hogy „szívod a levegőt mások elől”.

2. Magány és üresség

Legbelül mindig magányosnak érzed magad, még ha szerető családod van és barátok vesznek is körül. Úgy érzed, hogy a lelked mélyén egy nagy űr tátong.

3. Hiányérzet, állandó keresés

Úgy érzed, mindig áthat valami megmagyarázhatatlan hiányérzet. Nem tudod pontosan, mi hiányzik, de folyton keresed és próbálod megtalálni. Néha talán úgy érzed, megtaláltad, de hamarosan rájössz, hogy nem azt kerested.

4. Félelem a haláltól és az elmúlástól

Gondolatban sokat foglalkoztat a halál és az elmúlás, és még ha nem is fenyeget ilyesmi, mégis rettegsz tőle. Bármilyen haláleset a közeledben megrettent. Rettegsz az elmúlástól is, bárminek a végétől, a búcsútól – ezeket mind drámaian éled meg.

5. Nem szereted, ha hozzád érnek

Legyen szó akár egy véletlen érintéstől, pl tömegközlekedési eszközön vagy üzletben, vagy egy kedves baráti gesztusról, mégis, ha nem te kezdeményezted, legtöbbször viszolyogsz tőle, vagy legalábbis nem rajongsz érte.

6. Önszabotázs

Úgy érzed (talán csak tudat alatt), hogy nincs jogod boldognak és sikeresnek lenni, ezért amint jó dolgok történnek az életedben, valamilyen módon eléred, hogy azok ne érjenek célt.

7. Terhességtől, gyerekvállalástól való félelem

Valamilyen okból (talán van rá kézzelfogható „magyarázatod”) nem szeretnél gyereket vállalni, sőt talán szinte betegesen rettegsz is tőle.

8. Elhagyatástól való félelem

Bár tudod, hogy a családod, a barátaid szeretnek, legbelül mégis attól tartasz, hogy egy napon magadra hagynak, hogy egy napon mindenki elfordul majd tőled és teljesen magadra maradsz.

9. Nehézségek a baráti kapcsolatokban: túlzott ragaszkodás, drámai szakítás

Vágysz egy közeli, meghitt barátra, de úgy érzed, képtelen vagy ilyen barátot találni. Ha mégis találsz valakit, aki úgy tűnik, beleillik a képbe, minden figyelmeddel felé fordulsz és körülveszed a rajongásoddal. Majd hosszabb-rövidebb idő múlva önkéntelenül is olyan helyzetet teremtesz, ami drámai szakításhoz vezet.

10. Mások megmentésére irányuló kényszer

Állandó belső késztetést érzel arra, hogy megments másokat, bajba jutott embereket vagy épp állatokat. Szinte pánikszerűen cselekszel, úgy érzed, muszáj megmentened, mintha csak a saját életed is ezen múlna. Ha nem sikerül, depresszióba esel.

11. Gyűjtögetés

Nem szívesen válsz meg dolgoktól. Elteszed, azt mondva, hogy egyszer valakinek még szüksége lehet rá.

12. Alvási problémák, rémálmok

Félsz a sötétben, pedig már jócskán felnőtt vagy. Este nem tudsz elaludni, vagy könnyen felébredsz. Éjjel gyakran felriadsz. Rémálmaid vannak, amelyekben fenyegetettség vagy talán gyilkosság is szerepel, vagy téged ölnek meg, vagy épp te ölsz meg valakit.

Még több és részletesebb leírás található a témában Angster Mária: Ikertörténetek című könyvében
Többek között ezek lehetnek a felnőttkori utóhatásai annak, ha születésünk előtt elvesztettünk egy (vagy több) ikertestvért.

Fontos kiemelni, hogy ilyen negatív érzések és viselkedésminták csak akkor alakulnak ki, ha az elveszett iker létezésére nem derül időben fény. Ez azért van, mert a test sejtjei emlékeznek az ikertestvérre és annak elvesztésére, de ha ez az esemény nem tudatosul, akkor esély sincs rá, hogy feldolgozhassuk és helyére tehessük. És ezért van, hogy amikor végül minderre fény derül, az rendkívüli megkönnyebbülést eredményez. Amikor én rátaláltam erre, és elolvastam a lehető legtöbb létező információt róla, egyfajta eksztázis-szerű felszabadultságot éreztem. Olyan volt, mintha egy hatalmas titkot, egy rejtélyt fejtettem volna meg, amit addig senki sem tudott. Mint amikor az emberiség rájött, hogy a Föld mégsem lapos. Vagy hogy az univerzum végtelen. Úgy éreztem, egy csapásra minden, vagy legalábbis sok minden végre a helyére került. Rendet tett a káoszban. Azzal, hogy felszínre került ez a „titok”, esélyt kaptam arra, hogy végre feldolgozzam.

És nem csupán megértettem egyszerre mindent, ami addig nyomasztott a megmagyarázhatatlanságával, de esélyt kaptam arra is, hogy változtassak. Hogy kijavítsak magambank bizonyos rosszul berögzült reakciókat. Azóta eltelt 3 év, és most visszatekintve azt tapasztalom, hogy a „tünetek” közül sok szinte teljesen elmúlt. Másokat pedig már másképp kezelek, ezért már kevésbé érzem lesújtónak őket. Összességében elmondhatom, hogy bár sok tekintetben az életem azóta is változatlan, valami azért mégis gyökeresen megváltozott: én magam. Teljesebbé lettem azzal, hogy megtaláltam a hiányzó részt. És bár Őt magát már sosem fogom tudni pótolni, de azzal, hogy tudok a létezéséről, egy kicsit mégis részévé válhatott az életemnek. És újra bebizonyosodott számomra, hogy nem feltétlen igaz az az általános közhely, hogy „amiről nem tudunk, az nem fáj” – van, hogy az fáj legjobban. Mert legtöbbször nem az eszünkkel tudunk – ott van minden sejtünkben, érezzük minden porcikánkkal. És ha elég elszántak vagyunk, végül rátalálunk.

„…csak én maradtam! És most azt se lehet tudni, hogy én haltam-e meg, vagy a testvérem. Ha ikergyerekek vannak, honnan lehet azt tudni?!” (Radnóti Miklós: Ikrek hava)

One thought on “Lehet, hogy nem egyedül indultál?

  1. Gratulálok a cikkedhez! Gyógyító sorok és felismerések, amikre nekünk is szükségünk van, még ha tudjuk Kitől is jön majd a végleges Gyógyír az ilyen természetű, kívülről nem látható de annál fájdalmasabb sebeinkre. Biztos, hogy sokaknak segítesz ezzel az Írással. 💖

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük