Részletek Bartolich Adrienn, Lelkek Szárnyán című könyvéből

 

Kapcsolat

Téli, ködös este tekeredik alattomosan a testünk köré, hogy észrevétlenül elkábítson. Az előadásnak vége, a terem lassan kiürül. Fent még egy kis néptánc csoport ütemes dobbantásai vissza-visszahoznak az álmos kábulatból. Hazafelé indulnánk. S akkor hirtelen egyikünknek egy ötlete támad. Hárman felszökünk a díszterembe, és magunkra csukjuk az ajtót. Ő elegánsan székre teszi a táskáját, és rádobja a kabátját. Ingujját felhajtva úgy ül a zongora elé, mint aki élete nagy utazásakor helyet foglal a repülő pilótaülésében, s már látszik arcán, ahogyan átadja magát a felszállás egyedülálló élményének.

Kezét lazán, de határozottan a billentyűk fölé emeli, mintha egy fajta utolsó tesztelésre készülne: elég biztonságos-e a gép ahhoz, hogy messzire szálljon vele. Ujjával óvatosan megérint egy billentyűt, s abban a pillanatban létrejön valamiféle láthatatlan, misztikus, megmagyarázhatatlan energiaáramlás: létrejön a kapcsolat. …

(részlet)

 

Együtt, egyedül

Megmondjam, milyen érzés a magány? Hiába próbálnám elmondani, úgysem értenéd, tudom. Megpróbálom inkább néhány képpel megfesteni, hátha megérzed fagyos leheletét. Figyelj:

Emberek vesznek körül, de senki sem néz rád. Kérdezel, de senki sem felel.
Kiáltasz, de senki nem szalad.
Sírsz, de senki nem veszi észre.
Mondasz valamit, de senki nem válaszol.
Kinyújtod a kezed, de senki nem fogja meg.
Megérintenél valakit, de nem éred el.
Adnál valamit, de senkinek se kell.
Emberek körös-körül, de senki nem vesz rólad tudomást –
mert nem látnak, nem hallanak, nem éreznek téged.
Számukra Te nem létezel.
Nem létezel.

Ez, ez a magány: élve megélni a nemlétezést.
Együtt, mégis egyedül.

(Teljes írás)

 

Ál-arc

… Ezen merengett, miközben a villamoson utazott, miközben a reggelijét készítette, miközben este fogat mosott. Pedig korábban minden egyes szabad pillanatát a hivatása töltötte ki. S most, több hónap elteltével először érzi úgy, hogy nincs ereje a munkáján gondolkodni. Lassan és nehézkesen indul a nap, s bár a munka ugyanolyan nemes és fontos, már nem talál elég örömet benne ahhoz, hogy lendületet kapjon. Most először tette fel magának a kérdést: „Hol rontottam el? Mi az, ami hiányzik?…” Hiszen minden napját és percét tudatosan, a terv szerint élte, működnie kellett volna. Mit is érzett, mikor elkezdte? Elhivatottság, lelkesedés, izgalom, kötelességtudat, felelősségérzet. Ezek a mozgatórugói ennek az életnek. Vagy… mégsem? Mi is az, amit félretett? Azt mondta annak idején, hogy nem élhet többé spontán módon, csak terv szerint. Nincs helye a magánéletnek. Nem élhet a vágyainak, és nincs helye az érzelmeknek. Ez mind logikusnak is tűnik. A spontán élet nem ad lehetőséget a tervezésnek, sokkal kevesebb tudatos munka fér bele. A magánélet túl sok időt emészt fel, és talán még a munkája végzése közben is elterelheti a figyelmét. És a vágyak? A vágyak sorának sosincs vége, a tökéletlen ember mindig újabb és újabb dolgokra vágyik, így elég egyszer elkezdeni a sort, s többé nem szabadul. És az érzelmek sem uralkodhatnak az elméje felett, mert akkor hol marad a józanság, a racionalitás, a realitás, melyben az egész világ él? Az érzelmek eltorzítják a tiszta gondolkodást, s ha egy eszmefuttatás rossz irányt vesz, a következmények beláthatatlanok. Az érzelmek ráadásul szeszélyesek, így ha nem a tudatával irányítja az életét, a döntései is kiszámíthatatlanokká válnak, s akkor ő nem lesz más, mint egy lehulló falevél, melyet ide-oda röpít a szél, és senki sem tudja, hol ér földet.

…

(Részlet)

 

Az ihlet

Sokan, akik általánosságban véve az úgynevezett mindennapi életünket éljük, csodálattal tekintünk „a művészre” és művére, és egy-egy lopott pillanatban azon tűnődünk, vajon hogyan képes egy ember ilyesmire. Igen, tudjuk, hogy beszélnek a művészek az ihletről, de vajon mi az? Honnan jön? És annak ellenére, hogy kézzel megfoghatatlan, hogyan lesz végül mégis belőle egy nagyon is érzékelhető műalkotás?

Sokan, akik általánosságban véve mindennap a maguk spontán, rendszertelen, látszólag szétszórt „művészéletüket” élik, értetlenül tekintenek saját munkájuk végeredményére, melyről fogalmuk sincs, hogyan is született meg végül. Igen, tudják, hogy beszélnek az emberek az ihletről, és néha-néha érzik is, de mégis, vajon mi az? Honnan jön? Hol kell megragadni, hogy kézzelfogható alkotás váljék belőle? És mi a lényege, a szerepe, a súlya egyáltalán az ihletnek, s a műnek, mely belőle született?

…

(Részlet)

 

Repülni tanulok

… Gúnyosan felkacagott:

– Ah-ha-ha-ha-ha! Hogyan kell repülni!? Lám, az ember repülni akar! Miért annyira csábító a repülés? Nincs benne semmi különleges!

– Te nem szeretsz repülni? – kérdeztem félénken.

Hirtelen elkapta a tekintetét. Most megfogtam. Egészen más, érzelmekkel teli hangon felelt:

– Szeretek repülni. A repülés az életem. Elrugaszkodni egy szikláról, és szállni, szállni fel a magasba, míg minden egyre kisebb lesz, s csak élvezni a súlytalanságot és a végtelen látóhatárt…

– Lásd be hát, Uram, a repülés különleges titok, és méltó vágy az ember számára. Áruld el, kérlek, mi kell hozzá.

Elmélyedő tekintetét visszafordította rám, és komoly hangon válaszolt:

– Hát jó. Elmondom. De figyelmeztetlek, mindent pontosan úgy kell tenned, ahogy tőlem hallottad. És ne akarj elsőre túl magasra szállni.

Szívem egyre hevesebben vert, s én a faágba kapaszkodva figyeltem, és ittam minden szavát.

– Gyere fel ide – mondta, s én felkapaszkodtam a fészekbe. – A lényeg a harmónia, a tényezők tökéletes összhangja. Emeld fel a fejed, és nézz az ég felé. Látod a végtelent?

…

(Részlet)

 

Függőségek

… Vajon ki az közülünk, aki tényleg független, aki valóban nem függ semmitől és senkitől?

Ha a világegyetem és a természet részeként jöttünk létre, ott kell keresnünk a választ arra a kérdésre, hogy lehet-e bárki is abszolút értelemben önálló és független. Ha a földön létező biológiai létformákat nézzük, mindegyik úgy képes csak fennmaradni, hogy szoros szimbiózisban él más biológiai létformákkal, valamint élettelen anyagokkal. Mind, kivétel nélkül. Az élettelen anyagok mindegyike olyan módon működik, hogy közvetlen hatással vannak rá a körülötte lévő anyagok által kibocsátott energiák. Az univerzum égitestei – legyenek akár galaxisok, naprendszerek vagy galaxishalmazok – mind a körülöttük lévő égitestek, gázfelhők és egyéb anyagok hatásainak vannak kitéve, működésük azoktól függ. És működésük oly precíz, hogy egyetlen ember alkotta szerkezet nem volt még képes azt a pontosságot elérni, mely szerint az univerzum éli a maga megbízható életét évmilliárdok óta.

Vajon helyes, ha másoktól függünk? Vajon terhükre vagyunk ezzel? Vajon egyedül kellene megoldani minden feladatunkat, gondunkat, egyedül cipelni terheinket, vagy épp örömeinket? Vajon helyes-e másoktól várni megoldást, vajon helyes-e keresni olyanokat, akiktől függhetünk?

…

(Részlet)