Medgyessy Éva ajánlása

„Rendhagyó kötetet tart a kezében, kedves Olvasó. Nem találkoztam még a kortárs irodalmi palettán ilyen határozott vonásokkal és mégis légies könnyedséggel megrajzolt képzeletvilággal, mint amilyennel az elsőkönyves írónő, Bartolich Adrienn csodálkoztatott el. És ilyen merészséggel sem. Azzal a vakmerő szárnyalással, ahogyan a szerző a hétköznapi valóságból a mesék világába érkezik, ahogyan a lehetségest és a lehetetlent mint lenge csipkét, finom ujjakkal egymásba öltve sajátságos világot teremt. Ahogy ugyanazzal a természetességgel és egyben révülettel repül el az ághegyről a sasmadárral, mint ahogyan marcipánt szopogat a HÉV megállójában feltámadó szélben.

Ajánlom a könyvet azoknak, akik »Lelkek szárnyán« tennének egy csodás kirándulást: tengerpartokon, koncertteremben, vagy akár egy másik bolygón, miközben az út mindvégig befelé, a szívünk legmélyére vezet. Valóság? Igen, és nem is. Képzelet? Igen, és nem is. Hol vagyunk? Kint a világban vagy idebent, emberi lényegünkben? Mindenütt. Ahol a Lélek és annak Teremtője lakik.”

Medgyessy Éva


 

Jasper Krisztina ajánlása

„Amikor meghívást kaptam erre a bemutatóra, az első gondolatom az volt: Végre! Igen, végre itt van ez a »gyermek«. Nem kis vajúdás árán született meg, ám annál nagyobb öröm, hogy a kezünkben tarthatjuk. Örülök, ahogy gondolom sokan mások is, akik ismerjük a szerzőt, és tudjuk, hogy milyen sok akadályt győzött le. Örülök, hogy nem adta fel, örülök, hogy kitartó volt és hagyta magát, ahogy ő fogalmaz, »rugdosni«, és örülök, hogy bízott a körülötte lévőkben, azokban, akik szeretik, bízott bennük annyira, hogy elhiggye nekik: képes rá.

Ahogy elkezdtem olvasni a könyvet, már az Előszónál Michael Ende klasszikus meséje, a Végtelen történet jutott eszembe. Aztán később láttam, hogy Adriennek is eszébe jutott (lásd a »Mi kell az élethez?« című írást). Úgy érzem, hogy több szempontból is illik ide ez a mese.

Egyrészt, mert A lelkek szárnyán írásai bizonyos értelemben elrepítenek Fantáziába, segítenek, hogy a szürke hétköznapokban is meglássuk és kivárjuk a csodát.

Felfedezzük, hogy a mindennapok apróságai nem mellékesek, hiszen ezekből a pillanatokból áll az életünk. És az, hogy miként éljük meg, és mit hozunk ki belőlük, meghatározzák, meghatározhatják, hogy boldogok vagyunk, vagy sem.

Másrészt azért is illik ide ez a mese, mert Adrienn írásai arra késztetnek, hogy megnézzük, mi van a páncélunk alatt. És hát jó, ha találunk valamit. Jó lenne, ha találnánk valamit. Hogy miért? Erre adja meg a választ a Végtelen történet egy részlete. Ebben a hős kisfiú, Barnabás és a gonosz varázslónő, Xaida beszélgetésébe csöppenünk:

– Egyet szeretnék már régen megkérdezni tőled, Xaida – mondta egy ilyen látogatás alkalmával Barnabás, miközben elgondolkodva nézegette a fekete bogárpáncélos óriáslegényeket, akik tökéletesen egy ütemre lépegetve vitték a gyaloghintót.

– Rabszolganőd figyel rád – válaszolta Xaida.

– Amikor páncélos óriásaiddal harcoltam – folytatta Barnabás –, kiderült, hogy csupán fegyverzetből állnak és belül üresek. Mi mozgatja őket tulajdonképpen?

– Az én akaratom – felelte mosolyogva Xaida. – Éppen azért engedelmeskednek az akaratomnak, mert üresek. Mindent, ami üres, irányítani képes az akaratom.

Azt hiszem, napjainkban sajnos sok bogárpáncélos óriást láthatunk, akiket irányít valami, akiket tud irányítani valami gonosz, hiszen belül üresek. Ezért lenne, jó, ha mi találnánk valamit a páncél alatt.

Töltekezzünk hát fel jó dolgokkal, érzésekkel, jó szándékkal, hogy más ne, csak egyedül az tudjon irányítani, akinek joga, képessége és jó szándéka is van hozzá. Persze manapság ebben a rohanó, gyötrelmes világban nem könnyű feltöltekezni. Szándék és erőfeszítés kell hozzá, és nem ritkán szembe kell menni a tömeggel. Ebben a »nekem jár« korban sok mindent természetesnek veszünk, ami nem az. Például, hogy itt van a kezünkben egy könyv, amelyben egy másik ember gondolatairól, érzéseiről olvashatunk.

Olvasóként ne vegyük ezt természetesnek. Már csak azért se, mert ez a könyv valóban egy őszinte kitárulkozás. Szinte már-már zavarba ejtő, hogy az író mennyire bízik bennünk olvasókban, hogy nem áruljuk el, hogy megtartjuk a titkai. És jóllehet az írások nagyon személyesek, de mégsem arról szólnak, aki írta, hanem AZ emberről. A titkokról, amelyek voltaképpen mindenkiben ott rejtőznek, csak nem mondjuk ki, nem merjük kimondani. Viszonozzuk ezt az őszinteséget és bátorságot azzal, hogy elidőzünk egy-egy mondaton. Engedjük, hogy hasson ránk. Kapaszkodjunk bele, vigyük magunkkal. Nevessünk vagy sírjunk. Olvassuk olyan őszintén, amilyen őszintén ő írta.

Tanuljuk meg belőle újra, ha már elfelejtettük volna, amit egy nagyon kedves személy
így fogalmazott meg:

»Nemcsak szabad, de kell is álmodnunk, mert csak az álmok válnak valóra,
minden más csak megtörténik.«”

Részlet a Litea könyvesboltban megtartott könyvbemutató
bevezető gondolataiból, Jasper Krisztinától