Régiből régit – Bútorfestés kicsit másképp

Avagy hogyan fessünk tökéletesen tökéletlent

Egy öreg bútor festésének története – hogyan újítsunk fel egy régi bútort úgy, hogy közben megőrizzük a stílusát és a báját?

Ezen a projekten (is) hetekig dolgoztam. Persze nem azért tartott több hétig, mert egy bútorfestésnek ilyen hosszadalmasnak kellene lennie, hanem mert én általában ezer dolgot csinálok egyszerre. Ez nem feltétlen követésre méltó, de nem is feltétlen rossz – a hozzám hasonló multipotenciális személyiségtípusok valószínűleg ugyanígy dolgoznak. És ezt a bútorfestést azért sem siettettem, mert ez most kivételesen nem egy eladásra szánt darab volt, hanem a saját kreatív stúdióm berendezésének szántam. És bár mindig azt szeretném, ha minden már tegnapra kész lenne, de a tündér-varázspálcámat valahol elhagytam (már jó régen) (vagy csak álmomban volt olyanom?)… Így hát kénytelen vagyok tanulgatni a lassítást, a slow-living életérzést, elfogadni, hogy a dolgok általában nem olyan sürgősek, mint ahogy elsőre (vagy akár másodikra is) tűnnek.

A szóban forgó öreg bútordarab már egy ideje nálam volt, és eleinte úgy gondoltam, hagyom úgy ahogy van. Rengeteg szerkezeti és felületi hibája volt, karcolások, használati nyomok, repedések, nem beszélve a farontó rovarok járatainak komplett hálózatáról, ami több helyen is fellelhető volt a szekrény különböző pontjain. Az évtizedek olyan mély ráncokat gyűrtek rá mindenütt, hogy lehetetlennek tűnt egy szép sima felületet létrehozni rajta ismét. Ezért hosszas töprengés után végül úgy döntöttem, ha már egyszer öreg, akkor legyen öreg. Nem simítom ki a ráncait, és nem fogom fiatalabbnak feltüntetni. Egy olyan ruhát adok rá, ami illik a korához. Egy tökéletesen tökéletlen festést.

Mitől lesz egy festés antik vagy öreg?

Azt gondolhatnánk elsőre, hogy a tökéletlen festés annyiból áll, hogy csak úgy hanyagul felvisszük a festéket, hibásan és hiányosan, csúnyán csíkos ecsetvonásokkal, és már kész is van. Ez azonban nem teljesen igaz. Sőt, egyáltalán nem igaz. Ha már eleve hibásan festünk – tehát nem megfelelő technikával, vagy nem megfelelő fedéssel –, akkor a végeredmény is azt a hatást fogja kelteni, hogy a bútorfestés nem lett befejezve, vagy a festő nem ért a festéshez.

Ha „öreg bútor” hatást szeretnénk elérni a festéssel, ha azt a látszatot szeretnénk kelteni, hogy a festék az évek, évtizedek alatt viseltes lett, megkopott, akkor ugyanonnan kell kiindulnunk, mint ahonnan egy valódi öreg bútor indult. Annak idején szép volt, szinte tökéletes. Maximum a kézi munka jegyeit viselte magán, tehát nem nézett ki soha úgy, mint egy ipari festékszóróval lefújt bútor, amelynek a felülete homogén és már szinte természetellenesen makulátlan. De a kézi festés jegyeitől eltekintve szép és hibátlan volt. A használati nyomok az idők során estek rajta, a nyitogatás, a pakolgatás, a törölgetés, aztán ahogyan telt az idő, a festék is öregedett, és lekopott itt-ott, a fénye is megkopott, sérülések keletkeztek a felületén, és talán még lakója is akadt valamilyen farontó rovar formájában. Így lett belőle végül egy viseltes öreg bútor, magán hordozva az idők és a körülötte történtek nyomait. És ez adja a báját, ez az, amiért ragaszkodunk hozzá: mert látszik rajta az élet. Már lelke van.

Megfelelő festéssel egy kevésbé öreg bútorba is lehelhetünk némi lelket. De ha viseltes hatást szeretnénk elérni, akkor ugyanonnan kell kiindulnunk: elsőként egy hibátlanul lefestett felületet kell létrehoznunk. Több módszer is létezik az igazi, élethűen viseltes hatás elérésére. Én legtöbbször kombinálom ezeket a módszereket – mint ahogyan az élet sem egyféleképp viseli meg a festett bútort. Most leírom lépésről lépésre, ennél a bútornál hogyan dolgoztam, milyen technikákat és anyagokat használtam.

Antik hatás lépésről lépésre

Első lépés: a felület előkészítése

Első lépésként a szekrény teljes felületét megtisztítottam. Ehhez ecetes-mosószeres langyos vizet és egy mikroszálas ruhát használtam. Ez utóbbi azért jó, mert a mosószeres vízbe mártás után ki lehet annyira csavarni, hogy nem áztatja el a felületet. A fa felület eláztatása problémákat okozna később. Először is azért, mert festeni csak teljesen száraz anyagot ajánlott. Ha a fa megszívja magát vízzel, akkor körülményektől függően 1-3 nap, mire újra száraz lesz. Másodszor az áztatás azért is probléma lehet, mert bizonyos fák anyagából a víz ilyenkor összegyűjti-feloldja a csersavat, ami azután a ráhordott vízbázisú festékekbe is átszívódik és foltot hagy.
Tehát a nem áztatós felületi tisztítás az első lépés. Mivel az én bútorom nem volt igazán koszos, így az ecetes langyos víznél többre nem is volt szükség a tisztításhoz. Más esetekben lehet, hogy erősebb szer kell a tisztításhoz, olyankor mosószódás langyos vizet szoktam használni. (Itt, ahol élünk, van egy „Sugar Soap” nevű készítmény, ami kifejezetten bútor és fal festés előtti tisztításához ajánlott, és a fő hatóanyaga a mosószóda. Ennek az az előnye szemben más tisztítószerekkel, hogy jól le lehet törölni a felületről tiszta vizes ruhával, és nem hagy maga után semmilyen réteget, ami esetleg gyengítené a festék tapadását.)

Ezután a bútor teljes felületét finoman átcsiszoltam. Épp csak annyira, hogy eltűnjön a fényes felső réteg. Ehhez 180-as csiszolópapírt használtam. Nem is kell erősen rányomni, elég szinte csak áttörölni a papírral.

Második lépés: alapozás, javítások

A felület előkészítése után egy rétegben lealapoztam vízbázisú alapozóval. Nekem a Benjamin Moore vízbázisú alapozója jól bevált, szépen fed, és nagyon erősen tapad sokféle felülethez.

A biztonság kedvéért felvittem egy réteg blokkoló alapozót – ez megakadályozza az esetleges későbbi átvérzéseket. Mivel a bútor nagyon régi, már több gazdája is volt, és nem ismerem pontosan az előélete részleteit, ezért nem akartam kockáztatni. Lehet, hogy volt már pácolva, vagy érte ázás, ami megnöveli az átvérzés kockázatát. Így egy réteg blokkoló alapozót vittem fel mindenhová. Én egy vízbázisú blokkolót használok (szintén Benjamin Moore), hatékonyan lezárja a felületet, és nem engedi át az esetlegesen alatta lévő csersavat és egyéb anyagokat.

A fehér színű alapozó száradása után jól látszódott, hogy a sarkoknál, illesztéseknél sok helyen csúnya nagy rések vannak, amelyek az évek alatt a fa összeszáradása miatt keletkeztek. Bár a felületi hibákat sehol nem javítottam, ezeket a nagyobb réseket az alapozó száradása után kihúztam akril tömítővel. Ezt a tömítőt azért szeretem, mert könnyű vele dolgozni, és száradás után felülfesthető vízbázisú festékkel, pl latex festékkel, akrilfestékkel, vagy krétafestékkel (jelen esetben ez utóbbit használtam).

Harmadik lépés: végre festés!

Ezután kezdtem a tényleges festést: vízbázisú latex festékből kevertem krétafestéket az itt leírt recept szerint. Ebből 3 réteget vittem fel ecsettel. (Ha hengerrel dolgozunk, előfordul, hogy 2 réteg is elég lehet.) Arra törekedtem, hogy a festék tökéletesen fedjen mindenhol. Ecsetek közül nekem a Dulux szintetikus ecsetei váltak be leginkább, ha szép fedést és lehető legkevesebb ecsetnyomot szeretnék.

Az alapszín (ami egy egész halvány pasztell lilás-szürke, már majdhogynem fehér) elkészülte után a teljes felületet bemostam törtfehér krétafestékkel. A vízzel felhígított festéket egyszerre csak egy kisebb szakaszon vittem fel, és utána finoman áttöröltem egy nedves ruhával, így a szín csak itt-ott ült meg a felület finom réseiben, és épp egészen halványan „homályosította” az alapszínt.

Negyedik lépés: szújáratok kiemelése

Miután a festés teljesen megszáradt, sorra vettem a felszíni szújáratokat (bár ezt a szót használjuk manapság, érdemes tudni, hogy valójában a bútorokban élősködő rovarok egyike sem szú!). Ebben a bútorban már rég nem lakott egyetlen élősködő sem, erről az előző gazdája gondoskodott, úgyhogy nekem az irtással nem kellett bajlódnom. Maguk a járatok viszont a maguk nemében gyönyörűek voltak, ezért úgy döntöttem, hogy nem eltűntetem őket, hanem inkább kiemelem a szépségüket. A Pentart óaranyszínű festékét egy lapos széles hobbi ecsettel belehordtam a járatokba. Egyszerűen csak áthúztam többször a felületet azon a részen, ahol a járatok voltak, míg elegendő festék bele nem ült a járatokba. Utána egy nedves ruhával gyorsan visszatöröltem a felületről amennyire lehetett az összes arany festéket, hogy csak a járatokban maradjon meg. Kis szakaszonként dolgoztam, mert az arany festék nagyon gyorsan száradt.

Miután így végeztem az összes járattal, és az arany festék mindenhol megszáradt, a járatok körüli bútorfelületen az alapszínnel újra átmentem azokon a részeken, ahol az arany festéket nem tudtam teljesen visszatörölni és nyomot hagyott. Ez csak olyan tisztázó festés volt.

Ötödik lépés: Stencilezés

A szekrény hátlapját belül stencillel mintáztam. Egy damaszt mintát választottam, mert úgy éreztem, ez idézné fel leghűebben azt a kort, amiben ez a szekrény a virágkorát élhette. Igyekeztem kevés festéket felvinni a stencilen keresztül, hogy ne legyen túl tökéletes. Majd a minta száradása után egy sötétebb árnyalatú festékkel (a bútor alapszínének egy icipicit sötétebb árnyalata) árnyékoltam a minta domború íveit. Ezt már szabad kézzel, egy vékony körecsettel végeztem. Az árnyékolásnál arra kell figyelni, hogy a természetes hatás érdekében az „árnyék” mindig a mintának ugyanazon az oldalán legyen – ahogyan a fény is általában egy oldalról éri a tárgyakat és azok a másik oldalon vetnek árnyékot.

A száradás után az egész stencilezett felületet kicsit átcsiszoltam finom csiszolópapírral (220-300). Ahol a stenciles minta túl tökéletesre sikerült, ott óvatosan visszacsiszoltam belőle, hogy maga a minta is kicsit kopottas, halvány legyen. Ugyanilyen finom papírral átcsiszoltam a bútor többi részét is, hogy a festett felület simább legyen.

Hatodik lépés: koptatás

Ekkor jött a koptatás: ehhez elő kellett vennem az excenter csiszológépet, és közepesen durva csiszolópapírt tettem rá. Ezzel itt-ott belecsiszoltam a festett felületbe. Nem túl sok helyen, és nem is túl durván, hogy ne legyen túl erőltetett. Utána kézzel is belecsiszoltam, például a gépi csiszolás széleit finomítottam, illetve a szekrény éleken, ajtó éleken kézzel itt-ott megkoptattam a festéket. (A csiszológéppel elég nehéz természetes kopást készíteni, viszont attól tartottam, hogy az erős tapadást biztosító alapozóknak “hála” kézi erővel nem tudnék elég határozott kopásokat belevinni a festékbe. Vannak más módszerek is a kopott festett felület létrehozására, pl festés előtti vazelinezés, de ennél a módszernél már a festés előtt tudni kell, hogy hol és mennyire szeretnénk majd koptatni a festett felületet, amit én ennél a darabnál még nem tudtam előre eldönteni.)

Hetedik lépés: repedések kialakítása

Szerettem volna itt-ott olyan hatást elérni, mintha a régi festékréteg már megrepedezett volna, így néhány helyre repesztőlakkot vittem fel. Ehhez klasszikus két komponensű vízbázisú repesztőlakkot használtam. A kialakult repedésekbe pedig száradás után óarany színű antikokló pasztát dörzsöltem bele, utána a felületről pici szintetikus hígítóval visszatöröltem a felesleget.

Nyolcadik lépés: záró réteg (waxolás)

Végül, amikor az összhatással már elégedett voltam, tehát a koptatást, a mintázást, a repesztést is késznek ítéltem, akkor az egész felületet kezeltem színtelen viasszal, két rétegben. A waxolás fortélyairól ebben a bejegyzésben olvashatsz részletesen, ebben a másikban pedig lépésről lépésre a waxolás folyamatáról.

A színtelen viasz felvitele után közvetlenül (még mielőtt az megszáradt volna), itt-ott felvittem egy kevés sötétbarna viaszt is, amit alapos beledolgozás után egy tiszta ronggyal visszatöröltem.

És ezzel lett végül teljes a festett öregbútor hatás

Persze ezeken a technikákon kívül más módszerek is léteznek a viseltes hatás elérésére, mint például a szárazecset technika, a bemosás, a nedves koptatás, vazelines koptatás – illetve ezek kombinációja. Nagyon szép hatást érhetünk el velük, ha egyszer ráéreztünk az ízére, és szereztünk egy kis gyakorlatot. Mert egy kis gyakorlat azért kell hozzá, bármennyire is egyszerűnek tűnik első ránézésre. Mindig mindenkinek azt szoktam javasolni, hogy érdemes próbálgatni a technikákat, eszközöket kis fadarabokon, mielőtt élesben is bevetnénk. Én több év bútorfestés után a mai napig ezt teszem, egy-egy újabb munka előtt kipróbálgatom a szóba jöhető technikákat. (Ehhez egy helyi  asztalosműhelyből szoktam beszerezni hulladék fadarabokat.)

Így készült hát ez az én öreg bútorom egy már eleve öreg bútorból: kicsit megújult, de mégsem annyira, hogy elveszítse a korával járó báját, és a lelkét. Méltó tárolója lett a kreatív kellékeimnek.

És még a Cicu névre hallgató norvég erdei macskánknak is sikerült kibérelnie egy macskaalvásnyi helyet benne.

Az idő próbája

Most már több éve használatban van, pakolgatok ki-be belőle, nyitogatom, nem kímélem. A macskák is szeretnek időnként szétnézni benne, vagy épp a nekik fenntartott kis sarokba bevonulni egy délutáni alvásra (emiatt nem tartok a szekrényben olyan festőszert, ami nincs jól záródó dobozban teljesen légmentesen lezárva!). De jól bírja a gyűrődést, a festett és viaszolt felület jól tisztítható, egyáltalán nincs vele gond. Így személyes tapasztalatból is tudom ajánlani mind a krétafestéket, mind a viaszolást, akár napi használatú bútorokra is, megfelelő felületi előkészítés után.

Így készült az én „tökéletesen tökéletlen” bútorom, a kis apró hibáitól csak még szebb lett, a szújáratok, a kopások, a hajszálrepedések mind hozzáadtak egy kicsit a bájához, és tökéletesen beleillenek a kreatív műhelyem tökéletlen és művészi-káoszos összképébe.