Kinti macska, benti macska, esetleg kijárós macska?

Avagy hol jó a macskának? Kint vagy bent?

Sokszor sokakban felmerül a kérdés, hogy jó-e a macskának a lakásban?Szeret-e a macska benti macska lenni? Úgy gondoltam, első kézből lenne jó választ kapni erre a kérdésre, így meginterjúvoltam a macskáinkat, akik velünk élnek a lakásban. Cicu azt válaszolta, hogy „miaú”. Próbáltam valahogyan értelmezni rövid tömör válaszát, így megkérdeztem tőle azt is, hogy kér-e enni. Erre szintén azt válaszolta, hogy „miaú”. Amit ugye „igen”-nek kell fordítani, merthogy ezt követően a felszolgálás után nyomban nekiesett a kajának. Így tehát ez a második válasza nagy segítségemre volt az első értelmezésében. Tehát arra a kérdésre, hogy jó-e a macskának lakásban, Cicu válasza röviden az volt, hogy „igen”… A biztonság kedvéért Macit is megkérdeztem. Őt az ablakban napozás közben érte a kérdésem, mire fejét nem mozdítva csak fél szemét kinyitotta és bambán rám pillantva megállapította a kérdésem ostobaságát, azután tovább aludt.

Hogy legyenek azért ennél nyomósabb érvek is felsorakoztatva, elmesélem, milyen tapasztalataink voltak eddig a nálunk lakó macskákkal, melyik macskánk hogyan került hozzánk, mióta él velünk és hogy érzi magát. De először is kezdjük egy elméleti válasszal, vagyis egy olyan válasszal, ami elméletben igaznak és helyesnek tűnik:

a macskának kint a legjobb….

Oda lett megteremtve, a természetbe, és kétségtelenül remekül érzi magát, ha a zöld fűben matathat, a mezőn barangolhat, figyelheti a bogarakat, elkaphat röptében egy-egy lepkét, bolondozás közben fára mászhat, megkergetheti a mókusokat és lepofozhatja a szomszéd mamlasz bernáthegyijét, hogy utána ellophassa a tányérjából a csirke farhátat.

Gyerekkoromban a macskák ilyenekkel ütötték el a napot, jól érezték magukat, és nem vették túlságosan magukra, hogy a szüleim nem engedték be őket a lakásba. Annyira nem is voltak oda azért, hogy bejöjjenek – kivéve, amikor büszkén hazahoztak egy-egy jól megtermett patkányt, amit egyenesen a konyhánk küszöbére terítettek. Vagy amikor a szomszéd macskája a mi házunkat szemelte ki biztonságos gyermekotthonnak, és amint a nagy nyivákolásra kinyitottuk az ajtót, ő már húzta is be a csíkot szájában egy picike kölyökkel, egyenesen a nappaliba (és utána egyesével áthordta mind az ötöt). Ővele tehát kivételt tettünk, amíg a kicsiket nevelte. Egyébiránt a macskák kint éltek. Természetesen volt a garázsban, kertben több megfelelő búvóhely és alvóhely számukra, eső és rossz idő esetére.

Később aztán, amikor már a férjemmel éltem, lett egy Disznó névre hallgató cicánk. És úgy döntöttünk, hogy kinti-benti cica lesz, tehát be is jöhet, meg ki is mehet. Ezt a cica szerette is, és ki is használta, és az „engedj ki, engedj be”-t játszotta velünk egész álló nap. Akkoriban még nem igazán tudtam mire vélni ezt, mert ez úgy nézett ki, hogy bent a macska odament a bejárati ajtóhoz, és nyávogott. Gondoltam, ki akar menni, így kiengedtem. Nem telt bele 2 perc, kint a macska ült az ajtó előtt és nyávogott. Gondoltam, be akar jönni, így beengedtem. Ez a csiki-csuki ment napjában többször, és nem, nem azért ment ki, hogy elvégezze a dolgát, mert kilestem: kiment, körbesétált az udvaron, megszagolt pár pillangóvirágot, aztán jött nyávogni az ajtóhoz…

Elballagtam hát a könyvtárba, és kikölcsönöztem néhány macska szakkönyvet.

És ledöbbentem, hogy van rá magyarázat!!!

Ez pedig a következő: a macska saját territóriumának tekinti azt a teljes területet, ahol él, és amelyeken napi szinten meg szokott fordulni. És a territóriumát naponta többször ellenőrizni kívánja, ez egyfajta beépített ösztön. Tehát naponta többször is körbejárja a területet és leellenőrzi, hogy minden rendben van-e. Ha tehát a macskánk kijárós, tehát bent is van és kint is van, akkor bizony ő igényt fog tartani arra, hogy bármikor kimehessen és bejöhessen, amikor késztetést érez egy ellenőrző körútra.

Valószínűleg annyi befolyásunk lehet erre a szokásra, hogy rászoktatjuk, a nap mely szakaiban teheti meg a körútjait, mondjuk reggel, kora délután és este, vagy csak reggel és este. Azért „valószínűleg”, mert mi ezt akkoriban nem próbáltuk, mégpedig azon szomorú oknál fogva, hogy mire kiokosodtam volna macskából, addigra szegény Disznócskát elütötte egy autó… Szuperérzékeny és szupermacskarajongó lévén ez sokkolóan hatott mindkettőnkre. Sirattuk napokig, és megfogadtuk, hogy nem lesz több macskánk. Ez a fogadalom egészen két teljes hónapig tartotta magát, vagy inkább mi tartottuk őt, szóval két hónap elteltével már annyira hiányzott egy macska, hogy szereztünk egyet. És nem szeretnék senkit sokkolni, de sajnos ez történt: alig pár héten belül elütötte az autó. Nem laktunk forgalmas út mellett, és mégis egymás után két macskánk veszett oda az autók miatt.

Ez a második eset végleges döntésre késztetett: nem az a megoldás, hogy nem lesz több macskánk, hanem ha lesz, csakis benti macska lesz.

Így esett, hogy amikor Maci, az egyik most is velünk élő cica hozzánk került, már benti macska lett. Két hónapos korában fogadtuk be, az utcáról, tehát része volt kinti életben, mert valahol kint kezdte az életét. De onnantól, hogy hozzánk került, teljesen jól érezte magát a lakásban. Soha semmi jelét nem mutatta annak, hogy ki akarna menni. Ez volt a birodalma, kiismerte minden zugát, és ki is használta minden zugát. Nem voltunk vele szigorúak, nem kötöttük ki, hogy nem mehet fel az asztalra, a polcra, vagy az ágyba.

Szerencsére nem volt az a garázdálkodó típus, nem vert le Zsolnay porcelánokat (többek között azért sem, mert nem volt ilyenünk), és nem tépte meg a szobanövényeket. A yukka alól időnként kiásta a földet, de hát ennyi természet jutott neki, hogy tilthattuk volna el tőle? Kedvenc elfoglaltsága volt az akvárium előtt ücsörögni és azon morfondírozni, hogyan márthatná bele a mancsát és kanalazhatná ki a sziámi harcoshalat egyenesen a szájába. Az ablakok előtti részeket úgy alakítottuk ki, hogy legyen ott neki valami ülő-fekvő alkalmatosság, hogy nézelődhessen az ablakban vagy napozhasson.

Ennek immár tíz éve, Maci azóta él velünk, azóta is benti macska, és elégedett, és egészséges.

Másik két cicánk közül az idősebbik, Cicu, már felnőtt korában került hozzánk, szintén az utcáról. Mielőtt befogadtuk volna, jó egy évet élt a mi utcánkban. Hogy előtte hol élt, azt nem tudni, mert egyszer csak felbukkant, már meglett felnőtt macskaként, szemmel láthatóan jól ápolt de elveszett macska volt. Elkezdtük etetni, próbáltuk megkeresni a gazdáját, hirdetéseket tettem fel facebookra, de semmi. Sajnos ahogy telt az idő, egyre rosszabbul nézett ki, folyton sebeket szerzett valahonnan, talán más kandúrokkal való harc közben. Elvittük ivartalanítani, de a harcok csak nem maradtak abba, és már tényleg kezdett kétségbeejtő lenni a helyzet.

Aztán egy nap egy komolyabb sebet kapott, amivel orvoshoz kellett vinni, és csak egy műtét segítségével lehetett helyrehozni. A műtét után 2 hétig bent kellett tartanunk, gallérral a nyakán, míg szépen be nem gyógyulnak a sebek. Ez alatt a két hét alatt egy rossz szava nem volt a szoba ellen, ahol ezidő alatt lakott. És ezután már nem volt szívünk kirakni az utcára. Szemmel láthatóan boldog volt, hogy velünk lehetett, folyton a közelünkben akart lenni (amit már az utcán is éreztetett velünk). Ez két és fél éve történt, Cicu azóta velünk él, benti macska, elégedett, boldog, egészséges.

Láttuk őt az alatt az egy év alatt, míg odakint élt, és látjuk most, hogy bent él velünk: ég és föld a különbség! Sokkal boldogabb, sokkal kiegyensúlyozottabb, sokkal nyugodtabb.

Róla tényleg nem gondoltam, hogy jó lenne neki bent – és lám, az idő rácáfolt.

Harmadik cicánk, Kiscica (kreatív névadásba most nem mennék bele, erről már írtam…) másfél éve él velünk. Macihoz hasonlóan ő is két hónapos lehetett, mikor kimentettük egy építkezési területről, ahová valahogy bejutott, de nem tudott kijönni. Őróla írtam már a Macska a befőttes üvegben fura című bejegyzésemben, őt nagyon hosszú ideig tartott megszelídíteni, de megérte a fáradságot. Ő és Cicu is legjobb barátok lettek közben, együtt bandáznak a lakásban, néha kergetőznek, máskor együtt borítják ki a bioszemetest, hogy kihalásszanak valami ehetetlen zöldséget, amivel aztán órákig eljátszanak.

Mindhárom cicánk kizárólag benti macska tehát, és mindhárom boldog és elégedett. Vannak egyéni szeszélyeik, Maci például esténként kéri, hogy nyissam ki a fiókokat, azután egyiket a másik után fedezi fel mint valami titokzatos másik dimenziót, kidobálja egyesével a zoknikat, és beássa magát a varrnivalók mögé. Kiscica minden este csak akkor megy lefeküdni, ha előtte megmasszírozom a hasát. Cicura pedig minden nap este 8 óra körül rájön egy szeretetroham, szinte felriad álmából, még nyávog is egyet, utána felpattan, odaszalad hozzánk, és úgy bújik hozzánk, mint egy kiskutya. Azért, hogy kárpótoljuk őket a kinti élet hiányáért, igyekszünk nem nagyon korlátozni őket. Felugorhatnak az asztalra, aludhatnak a kanapén vagy a polcon, megrághatják a yukka levelét, kipacsálhatják az ivóvizet (és ki is pacsálják). Vannak játékaik, alvóhelyeik többfelé a lakásban, napozhatnak az ablakban, és kunyerálhatnak a kajánkból, amikor eszünk. Mindezektől függetlenül az otthonunk nem csatatér – vagy ha igen, az nem a macskák miatt van.

Amióta velünk élnek, egyik macskánk sem volt soha beteg, nem verték meg bandita kandúrok, nem mérgezték meg rosszindulatú szomszédok, és nem ütötte el őket az autó.

Tehát ha összegezni kellene, és levonni a tanulságot, azt mondanám, hogy a macskáknak jó bent.

Nem lesznek depressziósak vagy betegek attól, hogy lakásban élnek, feltéve, hogy kellő szabadságot és ingert biztosítunk számukra, és elegendő időt töltünk személyesen is velük. Mert ezt is igénylik. Szükségük van a társaságunkra, csakúgy mint nekünk az övékére. Persze, ha olyan helyen élnénk, ahol nem kellene tartani az autós forgalomtól és macskagyűlölő szomszédoktól, mondjuk egy barátságos farmon vagy erdőszélen, valószínűleg kijárósak lennének. De ahol élünk, ott forgalom van, sokan nem szeretik a macskákat, és sajnos sok macska él az utcán, ezért rendszeresek a territoriális harcok az idegen macskák közt. Így hát a mi macskáinknak mindenképp jobb bent, az idő is ezt igazolta.

– Igaz, Maci?

Még mindig a napon döglik az ablakban. Nem válaszol… szerintem kihalósdit játszik… De azért rám kacsintott.

 

Tetszett, amit olvastál?