Macska a befőttes üvegben

Avagy hogyan szelídítsünk meg egy kis vadállatot

A macskákról sokféle vélemény és hiedelem él az emberekben, a macskapártiak és az ellenzék folyamatosan ontja az egymást cáfoló megállapításokat és sztorikat. Ám talán egyvalamiben azért egyet kell, hogy értsenek: macska mellett az ember élete sosem unalmas. A macskák – talán önállóságuknál fogva – folyton valami újdonsággal szolgálnak, valamivel, amit korábban még sosem csináltak vagy produkáltak. Ezt bizony én is alátámaszthatom, minden egyes átmenetileg vagy örökre befogadott macskánk gondoskodott a szórakoztatásunkról és foglalkoztatásunkról.

A jelenlegi 3 macskánk legkisebbikével nem épp olajozottan indult a kapcsolatunk. Ő egy mentett cica, 2 hónapos lehetett, amikor egy zárt építkezésen rekedt, és 2 teljes napig sírt rettentő hangosan, mire nagy nehezen előástuk a tulajt és bejutottunk a házba, hogy megkeressük és kimentsük. Hát ő a 2 napos szirénázáson kívül a házba jutásunk után nem nagyon könnyítette meg a dolgunkat, ugyanis ahogy meghallotta, hogy bementünk, azonnal felszívódott. Tudtuk, hogy ott kell lennie valahol, de téglák, cementes zsákok és gépek közt egy alig 20 centis kölyökmacska elég könnyen kámforrá tud válni. De muszáj volt megtalálnunk. Így addig mászkáltunk az épületben, míg észre nem vettük a surranó macskaárnyat. Végül a férjemnek sikerült elkapnia, amiből a kismacska hősies kitartással próbált kiszabadulni – kis buta nem tudta, hogy ha ott marad, nem sok esélye lesz a túlélésre. A sikeres mentés után hazavittük, és a kreatív műhelyszobámban kapott helyet, míg össze nem barátkozunk.

Ez volt az egyetlen pont, ahol ki tudott jönni az épületből. A földszinti nyílászárók mind le voltak zárva.

Átmenetileg nem használtam ezt a szobát, így viszonylag rendbe tudtam tenni, hogy egy kismacska számára biztonságos lak legyen. A szekrények, munkaasztal, szék, polcok, dobozok pedig elég változatos terepet biztosítottak egy ilyen vadóc kis kölyöknek. Rögtön a hozzánk érkezése után kiderült, hogy ez a cica még egyáltalán nem szocializálódott, vagyis soha nem volt alkalma emberekhez szokni. Macskák esetében ha a szocializáció, vagyis emberhez, kézhez szokás nem történik meg a születésük utáni első 3 hétben, akkor ez később hosszadalmas és sok türelmet igénylő folyamat lesz. És mivel ennek a kis vadócnak az első útja a szekrény mögé vezetett, gyanítottam, hogy itt is ez lesz a helyzet. Arra számítottam, hogy néhány hétbe is beletelhet, mire megengedi, hogy hozzáérjek…

Kis lépésekkel

Teltek a napok, minden etetéskor bent maradtam a szobájában, leültem távolabb a tányértól, és csendben, nyugodtan vártam, hogy előjöjjön. Az első napokban laposkúszásban közelítette meg a tálat, amolyan vészhelyzeti becserkészést tartott, közben a nagy fülei radaroztak körbe, hogy leselkedik-e valami veszély a közelben. Ha levegőt vettem, azon nyomban visszavonult a szekrénybe. Néhány nappal később a levegővételt már nem minősítette veszélyesnek, így maradt és evett tovább. Én továbbra is mozdulatlanul ültem, míg be nem fejezte. Vagy amíg véletlen meg nem mozdítottam a kisujjamat és ő pánikszerűen be nem menekült újra a szekrénybe. Így telt az idő, egyik nap a másik után, egyik hét a másik után. Minden egyes nap csak egy morzsányi eredményt sikerült elérni a szelídítésben: fél centivel közelebb ülni a tányérjához, szabadon levegőt venni, és óvatosan elfordítani a fejemet anélkül, hogy rögvest visszavonuló riadót fújna.

Hetekkel később sikerült odáig eljutni, hogy már hagyta, hogy közvetlen a tányérja mellett üljek. Minden alkalommal megkíséreltem, hogy amikor a tányérjába teszem az ételét, utána nem veszem el a kezem, hanem a tányér fölött hagyom mozdulatlanul, és amikor ő odajön enni, én finoman próbálom megérinteni a kis fejét. A válasz erre napokig egy erőteljes és határozott kismacska fújás volt, és én el is fogadtam a visszautasítást, nem erőltettem. De legközelebb is megpróbáltam, és azután is, és azután is. Tudtam jól, hogy a szíve mélyén már kezd kötődni, érzi, hogy biztonságos helyen van, meleget és táplálékot kap, pont mint ha az anyjával lenne. Csak az erős önvédelmi ösztönei nem engedik még. Neki nagyobb bizonyosság kellett a teljes bizalomhoz…

Hogy kerül a macska az üvegbe?

Így telt el már két teljes hónap, és nekem a sok gondoskodásért és figyelemért cserébe be kellett érnem egy harcias kismacskafújással. És ebben a fázisban történt, hogy egyik éjjel, az éjszaka kellős közepén nagy csörömpölésre riadtunk fel. A férjem beszaladt a kismacska szobájába megnézni, mi történt – és rémülten jött vissza hozzám:

– Kicsim, fel kell kelned! Segítened kell a kiscicánál, ezt nem tudom egyedül megoldani…

Ha az embert éjjeli kettőkor ilyesmivel keltik fel a legmélyebb álmából, akkor kicsit beleáll az ideg… Rögtön el is kezdett remegni a lábam, ami nem könnyítette meg a felkelést. Míg én igyekeztem észhez térni, a férjem magában lemodellezte, mi történhetett, és utána elmagyarázta nekem. Ez pedig a következő volt:

A kiscica éjjel felfedező útra indult körben a szobában. Felugrott az asztalra, ahol talált – többek között – egy majdnem üres befőttes üveget. Azért majdnem üres, mert egy kevés víz volt az alján.Na már most, őt ez a kevés víz érdekelte, nem azért, mert egyébként nem volt ivóvize, hanem mert – ez azóta többször bebizonyosodott – ellenállhatatlanul vonzódik a vízhez. Ezzel a vízzel akart valamit kezdeni, és ebben két választása volt: vagy a mancsát mártogatja bele, vagy a pofáját. Lehet, hogy a mancsos változatot is kipróbálta, de az nem volt elég, mert utána a fejét is megpróbálhatta beledugni az üvegbe. És ekkor vettek az események drámai fordulatot. A feje ugyanis még valahogy csak-csak belement, de kihúzni már nem bírta… Vagyis a macska feje beleszorult a befőttes üvegbe! Ő valószínűleg kezdett pánikba esni, és igyekezett kiszabadítani a fejét, de az üveg a fején maradt, mire ő – jó macskaszokás szerint, ami legtöbbször beválik – szaladni kezdett, hátha úgy megszabadul az üvegtől. Igen ám, de ez az egész eset az asztal tetején történt! Vagyis amint szaladni kezdett az üveggel a fején, pár lépés utána lepottyant az asztalról – és a jó öreg gravitációnak köszönhetően nem a macska ért földet elsőként… Ez volt az a pillanat, amikor a csörömpölésre felriadtunk. Az üveg ugyanis földetéréskor azonnal összetört! És itt még nincs vége… Az üveg ugyanis úgy tört össze, hogy a karimája, vagyis az üveg szája egy az egyben kerek és ép maradt, és ott maradt, ahol volt – a macska nyaka körül!

Végre már a szállítóboxban

Amikor megláttam, azt hittem, szörnyet halok: ott ült ez a megközelíthetetlen antiszociális kis vadmacska, egy morbid üvegnyakörvvel a nyaka körül… Először magamat hibáztattam, hogy otthagytam azt az üveget, de az az igazság, hogy valójában sosem gondoltam, hogy egy befőttes üveg veszély jelenthet egy macskára nézve. Az egyetlen jó hír a drámában az volt, hogy az üveg összetörése nem okozott a cicában semmilyen sérülést. A karima a nyaka körül viszont megoldhatatlan és félelmetes problémának tűnt. Próbáltam többféle módszerrel, csalogatni étellel és közben mindkét kezemet készenlétben tartani, hogy egy hirtelen mozdulattal leránthassam róla, de soha nem sikerült. Addig próbálkoztam, míg ő végül jóllakott, így már nem érezte magát érdekeltnek az ügyben, és visszavonult.

Nem tudtam mást tenni, mint visszafeküdtem, nagy nehezen elaludtam, abban a reményben, hogy majd másnap megoldom valahogy. De másnap sem sikerült megoldanom, mert az a tény, hogy a macska még soha egyetlen egyszer sem engedte, hogy hozzáérjek, sajnos sokat rontott az esélyeken. Végül felhívtuk az állatorvost, aki adott egy befogóketrecet, amivel meg tudtuk fogni és be tudtuk vinni a kis vadállatot az orvoshoz. Más módszert ő sem tudott, mint hogy benyugtatózta, és amikor már kellően elkábult, lehúzta a fejéről az üvegkarimát. Így oldódott meg végül a dráma, és a kis vadóc megúszta a kalandot egyetlen karcolás nélkül, sőt a haja szála sem görbült – ami rólam persze nem mondható el…

„Minden áldott nap egy kicsit közelebb ülhetsz”

Ez az eset két hónappal azután történt, hogy hozzánk került. Ezután még további két hónap telt el apró kis lépésekkel a szocializálódás útján, mire egyszer azt vettem észre, hogy amint etetéskor a fejét picit megsimítom, ő hunyorít egyet, és enyhén belenyomja a kis fejét a tenyerembe. Megdobbant a szívem, mert ez volt a jel, ez volt az a pillanat, amire vártam, ez volt az első biztos jele annak, hogy nagyon is vágyik a kapcsolatra, az érintésre, de csak a saját tempójában. És én ezt végig tiszteletben is tartottam. Tudtam, hogy az erőltetés csak visszavetné a folyamatot. Csak annyira közeledtem mindig felé, amennyire ő engedte. Figyeltem csendben, minden egyes rezdülését értelmeztem, mint ahogyan ő is tette velem. Sokan kérdezik, hogy van ilyesmihez türelmem: azt kell mondanom, hogy valójában nem hogy fárasztott volna ez a hosszadalmas és lassú kapcsolatépítés, de valójában lenyűgözött a folyamat, élveztem minden egyes pillanatát, hétről hétre figyelni, ahogyan a világ legóvatosabb kis vadállata lassan a bizalmába fogad. Talán az állatok iránti rajongásom miatt, vagy talán a szuperérzékeny mivoltom miatt, de számomra az állatokkal való foglalkozás volt mindig is a legérdekesebb és legmegnyugtatóbb tevékenység, és így volt ez ennek a kiscicával a megszelídítésével is.

Kiscica azóta is nálunk lakik, már felnőtt, boldog és kiegyensúlyozott, és nem utolsó sorban, teljes lett a bizalma felénk – igazi barátok lettünk. Most minden nap igyekszik pótolni az elmulasztott simogatásokat. Egész nap jön utánam, este addig nem fekszik le aludni, míg alaposan meg nem dögönyözöm. A kedvencem pedig az, amikor napközben hív a macskáknál jellegzetes murrogó hangon, és amikor megyek vele, ő lelkes nekifutásból felugrik a kanapéra, és ugyanazzal a lendülettel rögtön hanyatt veti magát, hogy a hasát simogassam. 😀 Mindenkinek őszintén tudom hát ajánlani, hogy ha félős vagy nem szocializálódott kis vadmacskát sikerült örökbefogadnia, csak legyen türelemmel; ne erőltesse az ismerkedést, de ne is hagyja magára. Ahogy Antoine de Saint-Exupéry tökéletesen összefoglalta:

„Sok-sok türelem kell hozzá – felelte a róka. – Először leülsz szép, tisztes távolba tőlem, úgy, ott a fűben. Én majd a szemem sarkából nézlek, te pedig nem szólsz semmit. A beszéd csak félreértések forrása. De minden áldott nap egy kicsit közelebb ülhetsz…”

Már teljes a bizalom

És közben nem szabad elfelejteni, hogy a megszelídítés felelősséggel jár. Sokan szoktak szarkasztikusan beszélni a macskák emberekhez fűződő viszonyáról, úgy vélekedve, hogy valójában ők tartanak minket, csupán önző érdekből, hogy ételt és meleget kapjanak. Az ilyen kijelentések arról árulkodnak, hogy az illető nem ismeri kellőképp a macskákat, és neki személy szerint soha nem sikerült teljes bizalomra épülő kapcsolatot kialakítania velük. A macska valójában sosem a gondozójának vagy ellátójának tekint minket, sokkal inkább a családjának, a társának, a barátjának. A magunkhoz szoktatott kis állat kötődni fog hozzánk, és amikor teljesen a bizalmába sikerült férkőznünk, ebbe a státuszba kerülünk nála: a legközelebbi családtagjai leszünk. Élete hátralévő részében úgy kell tehát bánnunk vele, mint ahogyan a családtagjainkkal bánunk. Mert…

„…Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél.”

Ez az alvó pozíció az egyik legbiztosabb jele annak, hogy a macsek teljes biztonságban érzi magát
Megosztás:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük