Cica, Cicu, Kiscica – avagy a kreatív névadás problematikája

Ígértem, hogy rendszeresen írok majd a macskákról. Rengeteg mondanivalóm és mesélnivalóm van, hát többek között ezért sem írtam eddig semmit. De komolyan. Egyszerűen nem tudtam, hol kezdjem el. Úgyhogy most belevágok valahol a közepébe, aztán majd ki-ki tetszése szerint sorba rakja magának a sztorikat.

Elég régóta vannak macskáink, a szüleimnek is voltak macskáik, a nagyszüleimnek is voltak macskáik, és így tovább. Ahogy azt már a Nálatok laknak-e állatok? nevezetű korábbi írásomban említettem, nagymamáméknál olykor 10-12 macska is élt egyszerre. Emberi szokás, hogy nevet adunk mindennek, és ez így is van rendjén. Azzal, hogy elnevezzük a dolgokat, személyesebbé válik velük a kapcsolatunk. És onnantól kezdve mintha kicsit jobban is ismernénk őket. Elnevezünk hát mindent, a plüsmacit, az autónkat, a sarokban ülő pókot (így mondjuk nehezebb lesz később lecsapni…) Főként azokat a dolgokat nevezzük el, amelyek az életünk szerves részét képezik, úgymond a családhoz tartoznak. Így hát természetes, hogy nevet adunk a macskáinknak is. Így egyrészt szorosabbá válik velük a kapcsolatunk, másrészt mivel a macskák valamivel több intelligenciát mutatnak, mint a plüsmaci és a sarokban ülő pók, így azt is elvárjuk tőlük, hogy idővel hallgassanak a nevükre.

A név tehát a kommunikáció javítását is szolgálja. Elméletileg.

Nálunk talán családi halmozódás az oka, hogy névadásban nem vagyunk valami kreatívak. Nagymamámék macskáit általában Cirmosnak és Mircinek hívták. Mind a tizenkettőt. Sosem tudtam melyik melyik, mert a “Cirmos” még ugye jelent valamit, utal a szőre színére és mintájára, de ebből is volt vagy öt. Ráadásul a “Mirci” már egyáltalán nem is jelent semmit… Ugyanez volt a helyzet a szüleim macskáival. Így ezen a téren nem sokat tanultunk otthon. Férjemmel az első közös macskánkat jó darabig nem hívták sehogy. Idővel megjött az ihlet, és elkereszteltük Disznónak. Ez nem az állattani ismereteink hiányából fakadt, láttunk már korábban disznót, inkább talán azért született, mert a macska a jóléttől szépen kigömbölyödött. Hogy ez az elnevezés okozott-e benne valamiféle identitás-zavart, azt macskáknál nehéz megállapítani, amikor már egyébként is kettős életet élnek: egyet, amikor otthon vagyunk, és egy azzal teljesen ellenkezőt, amikor nem. Mindenesetre idővel hallgatott a nevére, ami igazolta a pókokénál magasabb szintű intelligenciáját.

Sajnos ez a cicánk autóbaleset áldozata lett, mihelyst leaszfaltozták a házunk melletti utat… Akkor megfogadtuk, hogy soha többet nem lesz macskánk. Nem sokkal később lakásba költöztünk, és akkor valahogy az az elmélet élt még a fejünkben, hogy macskának nem jó a lakásban. (Ez persze azóta már megdőlt.) És egy szép napon egy kartondobozzal tértem haza a munkahelyemről… Hát persze, hogy egy kismacska volt benne. Párommal megegyeztünk, hogy gazdát keresünk neki, csak átmenetileg van nálunk. Arra a kis időre pedig kár lenne bármilyen sokat mondó és flancos nevet keresni neki, az új helyén majd úgyis átkeresztelik. Így Cicusnak hívtuk egymás közt. Meglepő módon elég hamar rögzült a kis agyában, hogy ő a Cicus, ha kimondtuk, felkapta a fejét. Gondban csak az állatorvosnál voltunk, aki amikor megkérdezte, mi a macska neve, azt feleltem, hogy „nem tudom, még nem mondta meg, de legyen mondjuk Mirmur”. Így Cicus anyakönyvében a következő név szerepel:

Bartolich Mirmur

Aminek a világon semmi értelme, de legalább le lehet írni.

Természetesen senkinek sem kellett kismacska, így Cicus nálunk maradt. Akkor pánikszerűen ismét elkezdtem kihordani a könyvtárból az összes létező macskanevelési útmutatót, és becsületesen át is rágtam mindet. Pár évvel azelőtt már megtettem Disznó idejében, de úgy éreztem, kiestem a macskaszülői gyakorlatból. Meglepődve szembesültem vele, hogy egy csomó fura macskaszokásnak nagyon is logikus magyarázata van. Ezekre majd későbbi bejegyzésekben sorra ki is térek. De annak hatására, hogy kezdtem következetes macska-szülővé válni, Cicus rövid időn belül egészen otthonosan érezte magát nálunk. És akkor a korábbi tapasztalatainkra és a szakkönyvekből tanultakra alapozva eldöntöttük, hogy Cicus benti cica lesz. Szépen be is rendezkedett, és idővel újabb nevek ragadtak rá, mint például Nyuszi és Maci. És szép lassan elkezdett hallgatni a Macira is. Ennek már 8 éve, azóta is Maci a neve.

Maci

Időközben hozzánk került egy nevelt cica. Csak átmenetileg, persze. Természetesen az utcáról szedtük össze, elveszetten, bolhásan, éhesen, alig 2 hónaposan. Miután kicsit kikupáltuk, elkezdtünk neki gazdát keresni. De ez elég hosszadalmas, ha nem lehetetlen, küldetés, mint tudjuk, még egy ilyen kis cuki kölyökmacskánál is. Addig csak el kell neveznünk valahogy. El is neveztük: Kismajom. Igen, hát ennyiben ki is merül a kreativitásunk, hogy más állatfajok neveit aggatjuk a macskáinkra… Kismajom két hónapig lakott nálunk, ezalatt szép eredményeket értünk el nála, és fordítva: megerősödött, szobatiszta lett, szétszedte a függönyöket, és idegbeteggé tette Macit.

Aztán telt-múlt az idő…

…és átmenetileg befogadtunk egy másik cicát. Ő kóbor utcamacska volt, de egy sérülés miatt orvoshoz vittük, és utána benti lábadozásra volt szüksége. Persze, jöjjön, semmi gond, a vendégszoba pont lábadozó utcamacskáknak van fenntartva. Az állatorvos szerint 2 hét, és mehet vissza az utcára. Arra a két hétre kár neki nevet adni, az állatorvos is csak „Vörös”-nek hívta. Szerintünk a Vörös inkább illik egy ex-szovjet katonai attaséhoz, így egymás közt Cicukának hívtuk, mert olyan kis édes, kedves pofája van. Cicuka amúgy egy nagytestű, hosszúszőrű, vörös kandúr… A két hét hamar elröppent, és Cicukának esze ágában sem volt visszamenni az utcára. Amikor kinyitottuk az ajtót, hogy tessék, most már ki szabad menni, ő sarkon fordult és visszament a szobájába. Cicuka így szépen nálunk maradt, birtokba vette az egész lakást, és a macskafőnök szerepet. Főnökmacska mivoltánál fogva ildomosnak tartottuk a nevét valamelyest módosítani, így lett Cicukából Cicu, csak így kurtán. Elfogadta, nem méltatlankodott egy szóval sem. Ha meghallja a nevét, jön, kocog, szalad, akárhol van is a lakásban.

És persze, hogy alig telt el kis idő…

…és persze, hogy megint hozzánk került egy macska (csak tudnám, honnan tudják a címünket…) Ő egy kiscica volt, és egy zárt építkezésen rekedt. Két napig sírt nagyon hangosan, mire bejutottunk nagy nehezen, és megfogtuk. Nem jövök megint azzal a szöveggel, hogy gazdát akartunk neki keresni, azt majd megírom egy másik sztoriban. De tény, hogy úgy gondoltuk, hogy „arra a kis időre nem érdemes”, így kiscicát egymás között kreatívan csak Kiscicának hívtuk. Na most a macskák vagy ilyen okosak, vagy csak jók a megérzéseik, de valahogy nagyon hamar rájött, hogy a Kiscica az ő. És mivel a gazdakeresés az ő esetében (is) eredménytelen volt, Kiscica is nálunk maradt. Hallgat a nevére, amint kimondom, hogy Kiscica, azonnal szalad az ellenkező irányba.

Kiscica (az előtérben)

Ez alatt az elmúlt 10 év alatt leszűrtük, hogy a macskák igen gyorsan megtanulják azokat a szavakat, amiket velük kapcsolatban emlegetünk, például a nevüket, vagy a „gyere” szót. Illetve különösen Macinál vettük észre, hogy a különböző hangsúlyokat is érzékeli, tehát ha például a nevét határozottan és katonásan ejtem ki, “Maci!” – ő rögtön tudja, hogy Cicu a nagy vörös főnök kandúr a kanapé mögött lesi, hogy rátámadhasson, így Maci ezzel a figyelmeztetéssel idejében vissza tud vonulni. A névadás és névhasználat fontos része tehát a velük való kommunikációnak és jó kapcsolatnak. Hát így él most nálunk együtt békében (és háborúban) három macska: Maci, Cicu és Kiscica. A kreatív névadásról már abszolút letettünk. Ők boldogok ezekkel a nevekkel. És mivel több vendégszobánk nincs, több macska úgysem kerül már a házhoz, így a névadási rendszerünket sem fenyegeti összeomlás.

Cicu – egy egész jól sikerült karikatúrán

 

Tetszett, amit olvastál?



Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.