Mi leszel, ha nagy leszel?

Mindannyiunknak feltették ezt a kérdést valamikor. Nekem is. Nem is egyszer. Emlékszem, hogy 4 évesen lelkesen és bizakodón válaszoltam: „Madzagtornász!” Ez az én nyelvemen kötéltáncost jelentett. Elbűvölt az a könnyed elegancia, ahogyan a cirkuszi előadásban a tornász a levegőben táncolt.

Kicsi gyerekként természetesnek véltem, hogy ha felnövök, az leszek, ami csak szeretnék; a felnőttek bármire képesek, tehát engem 4 évesként csakis a korom választ el attól, hogy kötéltáncos legyek. Aztán nem telt el sok idő, talán pár év, amikor családi összejövetelen valaki ismét feltette a kérdést: „Na és mond, kicsim, mi leszel, ha nagy leszel?” És akkor határozottan és elszántan válaszoltam: „Űrhajós!” És komolyan is gondoltam. Ellenőriztem, hogy még nincs lyukas fogam, tehát egészségileg alkalmas vagyok, és próbáltam feltérképezni azt is, milyen iskolába kell majd jelentkeznem, hogy űrhajósnak tanulhassak. Öcsémmel a nagymamámék kertjében gyakoroltunk. A birsalmafa ágai közt. Az udvaron álló és málló régi fémhordóból pedig helikoptert építettünk. Első lépésként, persze. Hogy ne mindjárt az űrhajóval kezdjük, az kicsit elbizakodott lenne. Azért ismertük a korlátainkat.

És az évek közben teltek…

13 évesen megérintett a természet és az élővilág szépsége és bonyolult összetettsége. Különösen a tengerek élővilága ragadott meg, miután néhány nyaralást a tengerparton töltöttünk, ahol megtanultam végre rendesen úszni, és szemüveggel-pipával búvárkodni, és lemerülni néhány méternyire. Rabul ejtett a világ, amit ott találtam. És óceánbiológus akartam lenni. És aztán jött a gimnázium, és kiderült, hogy mégiscsak jó vagyok matematikából, és akkor annyira megszerettem a matematikát, hogy kacérkodtam a gondolattal, mi lenne, ha ilyen pályán tanulnék tovább. Így az akkor még kötelező orosz órák alatt matek feladványokat oldottam meg. Történelem órán pedig verseket írtam, mert rajongtam a versekért. Első év végén aztán, amikor orientálódni kellett (volna), és az osztályfőnökömnek el kellett (volna) döntenie, hogy reál vagy humán vonalon menjek-e tovább, nem kis dilemmában volt, lévén hogy a két tantárgy, amiből a legerősebb voltam, a matematika és az irodalom volt… Nem is lett az orientálódásból semmi…

Belőlem pedig fordító lett. De persze csak néhány évre. Később kézműveskedni kezdtem, elhelyezkedtem egy esküvői ruhaszalonban, ahol beleszerettem a menyasszonyi ruhákba. Készítettem néhány saját tervezésű ruhát, fátylakat, hajdíszeket, gyűrűpárnákat. Közben írtam is, kiadtam egy könyvet, és akkor mindenki azt mondta: „Na végre, látod, te író vagy!” – de valami hibádzott, nem éreztem magam színtiszta írónak, csupán azért, mert írtam egy könyvet. És aztán? Kenyeret is sütöttem, attól még nem vagyok pék… Aztán megint eltelt pár év, és akkor egyedi ékszereket kezdtem készíteni. És akkor egyszer csak elbizonytalanodtam és bűntudatom lett: Mi lesz így belőlem??? Nem kellene vagy kellett volna már régen választanom egy valamit, és annak szentelni az életemet, úgymond megállapodni?

Merre tovább? (fotó: Ferenczi Gábor)
Most akkor mi az én hivatásom tulajdonképpen?

Nagy elszántsággal vetettem bele magam Ken Robinson Elemedben vagy? című könyvébe, hogy márpedig akkor én most meg fogom találni, mi az én „éltető elemem”, ha belepusztulok is… Hogy mi az, amiért legesleginkább lelkesedek az életben, és azt fogom hivatásommá tenni. Kell hogy legyen ilyen, hiszen mindenki másnak van. Olyan emberekről olvastam, akik életük egy szakaszában végre rájöttek, mihez van igazán tehetségük, és aztán egész életüket annak a területnek szentelték. Szépen fel vannak sorakoztatva a könyvben, ott állnak büszkén a piedesztálokon, mint a társadalom kívánatos és követendő példányai. Vágytam rá, hogy én is beálljak a sorba, mert úgy éreztem, megnyugvás lenne azt mondani immáron jóval a harmadik x-en túl, hogy végre tudom, mi leszek, ha nagy leszek. És akkor végre fellélegezhetnék, és nem nyomasztana tovább, mint egy elvégezetlen házifeladat.

Sorra olvastam és elemeztem ezeknek az embereknek a sikertörténeteit, kitöltöttem a teszteket, jegyzeteltem, rajzoltam, ahogy kellett. És a könyv felénél elfogott valami émelyítő rossz érzés. Mint amikor az ember elrontja a gyomrát, mert olyasmit evett, ami nem neki való, amire allergiás. Úgy éreztem, hogy rám akarnak erőltetni valamit, ami nem vagyok, amivel nem tudok azonosulni, amitől viszolygok minden porcikámban. Fizikailag rosszul voltam attól a gondolattól, hogy egész életemet egyetlen hivatásnak szenteljem – mintha egész életemben 2 számmal kisebb ruhát kellene hordanom. Megfojtana – arról nem is beszélve, hogy néznék ki…

Mert mindaz, ami korábban lenni akartam – kötéltáncos, űrhajós, óceánbiológus, matematikus, író, fotós, menyasszonyi ruhatervező, lovász, búvároktató, zongorista, képzőművész – ezek közül egy sem volt ostoba ábrándozás. A maga idejében mind szenvedélyesen érdekelt, és amelyikbe lehetett, bele is vetettem magam a tőlem telhető legteljesebb mértékben. És nem bántam meg egyiket sem egy percre sem. Mert valahol belül ez mind én vagyok vagy lehetnék. És még egy sor más terület van, amit még nem fedeztem fel, de tudom, hogy ugyanolyan szenvedélyesen fogok rajongani az ezután felfedezett új dolgokért is.

Hogyan várhatná el hát bárki, hogy válasszak közülük egyet és felejtsem el a többit?…

…Hogy leragadjak egynél, kizárva a lehetőségét, hogy bármi mással is alaposabban foglalkozhatnék? Megrémít a gondolat, hogy egyetlen dolog kössön le egész hátralévő életemben! Menthetetlenül elsüllyednék az unalom posványában… De mégis ott az állandó külső nyomás, hogy választanom kell, mert az a „normális”, mindenki ezt teszi. Vajon mi a baj velem, hogy én nem tudok választani? Talán félek az elkötelezettségtől? Talán figyelemzavaros vagyok? Vagy nincs bennem kitartás? Vagy a sikertől félek?

És akkor rábukkantam egy TED előadásra. „Miért nincsen mindenkinek hivatása?” – ez volt a címe. Az előadó mintha rólam beszélt volna. Először egyáltalán nem sejtettem, mit fog kihozni belőle, arra gondoltam, biztos mindjárt megmondja végre, hogy mi bajom, de sebaj, legalább tudni fogom. Volt már rosszabb is. És aztán egyszercsak azt mondta:

„Semmi baj nincs veled. Te egyszerűen multipotenciális vagy.”

Multipotenciális!? Mit jelent ez? Ez nem egy újkori találmány. Sőt. Régen polihisztornak hívták, még régebben reneszánsz embernek. Olyasvalaki, aki több tudományágban is jártas, vagy legalábbis arra törekszik. És régen ez elfogadott volt, nem volt kirívó, hogy egy tanult ember otthonosan mozgott a matematikában, a fizikában és a költészetben egyaránt, és ha elutazott, művészi képeket rajzolt vagy festett a tájról, amerre járt. Csak a mi korunkban és kultúránkban csavarodott ki az életről és a hivatásról alkotott általános képünk – annyi minden mással együtt. Ma az iskolarendszer és a társadalom belekényszerít mindenki ebbe a szűk keresztmetszetű és egyirányú járatba. Alig 13 évesen már választanunk kell, meg kell hoznunk azt az életre szóló döntést, hogy milyen pályát választunk.12-13 évesen, amikor az embert még annyi minden érdekli.

Persze sokan vannak, akik már ebben a korban is biztosan tudták, hogy mivel szeretnének foglalkozni, és aztán meg is valósították, és le is élték a választott pályán az életüket, elégedetten. És nincs is ezzel semmi baj. Ők a specialisták. De vannak, akik másképp működnek – akik nem szeretnék egész életükre elkötelezni magukat, nem azért, mert félnek, vagy mert nincs bennük kitartás, hanem egyszerűen mert ők multipotenciálisok. Szükségük van a perspektívára, a nyitottságra, a lehetőségekre, és mindenekelőtt az új dolgok felfedezésére. Őket egy csomó különböző terület érdekli, és szeretnék mindet megtanulni, kipróbálni. Szenvedélyesen lelkesednek az aktuális tevékenységük iránt, de mihelyst kiteljesedtek benne, az érdeklődésük máris alábbhagy és egy új felé irányul.

És ők lesznek azok, akik egyre több mindenről tudnak majd mesélni, egyre több mindenhez tudnak majd hozzászólni, ahogy telnek az évek. Ők azok, akiktől ha felnőttként megkérdezik: „Mi a foglalkozásod?”, gondban vannak a válasszal – most mit feleljenek, hogy éppen aktuálisan mivel foglalkoznak, vagy mivel foglalkoztak tavaly, vagy sorolják fel mindazt, amivel az életükben eddig foglalkoztak??? Ők azok az ellentmondásosnak tűnő személyek, akikről hol azt mondják az ismerőseik, hogy „ez a szerencsétlen soha semmit nem tud befejezni …”, hol meg irigykedve megjegyzik: „te annyi mindenhez értesz, hogy csinálod?”

A multipotenciálisok számára az élet útja nem ennyire lineáris… (fotó: Ferenczi Gábor)
…inkább szerteágazó, mint egy fa lombja (fotó: Ferenczi Gábor)
Multipotenciális, nem figyelemzavaros

Miért mondhatjuk, hogy a multipotenciális személyiség nem azonos a figyelemzavarossal vagy figyelemhiányossal? A figyelemzavaros személy nem tud semmire jelentősebb ideig koncentrálni, nehézséget jelent neki elmélyülni egy témában, mert nem tud fókuszálni, „elfelejti”, miről is van szó, és könnyen elterelődik a figyelme.

Ezzel szemben a multipotenciális személy nagyon is képes fókuszálni arra a dologra, amivel épp foglalkozik. Sőt, ellenállhatatlan szenvedéllyel veti bele magát abba a területbe, ami éppen égetően érdekli. Képes minden idejét és figyelmét annak szentelni, míg teljesen fel nem deríti azt a területet. Ennélfogva képes viszonylag rövid idő alatt akár autodidakta módon is elsajátítani egy szakmát vagy egyéb tevékenységet. Az érdeklődés lanyhulása akkor következik be, amikor ebben a tevékenységben már kellően elmélyült, már elsajátította a fortélyait, gyakorlatot is szerzett – innentől megszűnik a kihívás, a tevékenység nem szolgál többé olyan izgalmas újdonságokkal, amire az elméje éhezik. És akkor valami új terület után néz.

 Ők azok, akik nem feltétlen abban találnak örömet és megelégedést, hogy teljes tökélyre fejlesztenek egy szakmát vagy egy sportot, amit űznek. Ami igazán izgalommal tölti el őket, az annak a lehetősége, hogy valami teljesen újat tanulhatnak. Ezért jellemző rájuk, hogy az érdeklődési körük nagyon tág. Egyszerre rajonganak a kvantumfizika és a szakácsművészet, a római jog és a macskák viselkedési mintái iránt. Mindig kutatják a dolgok miértjét és hogyanját. Tudni akarják, hogyan működnek a dolgok.

Ha te is multipotenciális vagy…

…akkor üdv a klubban! És a világban! Mert helyed van a világban, ugyanúgy, mint a specialistáknak, akik egy konkrét területre szakosodnak. Egy specialista el tud mélyedni egy konkrét témában a lehető legtöbbet hozva ki belőle élete folyamán. Egy multipotenciális viszont széles látókörű, átlát a korlátokon, látja a nagyobb összefüggéseket, mert sok területen szerzett már ismeretet és tapasztalatot.

Úgy is mondhatnánk, hogy a specialisták nyújtják a mélységet, a multipotenciálisok a szélességet – így válik a világ egysíkúból háromdimenzióssá.

Amikor mindezt felfedeztem, végre megnyugodtam. Letettem a választás és a szakosodás terhét. Az nem az én terhem. Az én dolgom az, hogy nyitott maradjak, kreatív, tevékeny maradjak, hogy nyugodt szívvel vessem bele magam a következő szenvedélyembe, tart ameddig tart. Mert én így működöm, és a világ csak akkor működik jól, ha mindenki a helyén van.

Ha úgy érzed, te is multipotenciális vagy, fogadd el azt, aki vagy, és élj aszerint! Ezzel teszed a legjobbat nem csupán magadnak, de az emberiségnek is.

Megosztás:

One thought on “Mi leszel, ha nagy leszel?

  1. Milyen megnyugtató tud lenni ez a felismerés…. és anyaként mennyire másként tekint az ember a gyerekei “pályaválasztására” vagy nem választására 😉

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük