Nálatok laknak-e állatok?

Állatok közt nőttem fel. De most komolyan, nem a családomra gondolok…

Kiskoromtól sok időt töltöttem a nagyszüleimnél, akik egy csendes kis vidéki községben laktak. A gyerekként mérhetetlenül hatalmasnak tűnő udvar és kert biztosította, hogy soha ne unatkozzunk. Az egyik kedvenc titkos időtöltésünk például a padlás felfedezése volt. Egyszerűen nem lehetett megunni. Már önmagában a feljutás is egy veszélyekkel teli kalandnak számított, de fent vártak az igazi titkok, minden, amiről csak egy kalandvágyó gyerek álmodhat: a gerendákról lelógó pókhálók mögött poros ládák régi kacatokkal, ódon szekrények még régebbi ruhákkal. Egy igazi elvarázsolt, mesebeli hely volt, ahol még az idő is másképp telt. Csupán néha-néha hallatszottak át a másik dimenzióból nagymama kiáltásai, amint az udvaron mászkálva minket keres. De a padláskutatás titkos küldetés volt, nem mondhattuk el senkinek. Persze a nyitva hagyott padlásfeljáró végül mindig elárult minket – de ki merné teljesen becsukni maga mögött a dimenziók közötti átjáró kapuját?

Mégis, még ilyen izgalmas és misztikus kalandok mellett is a legszebb emlékeim az állatokhoz fűződnek.

Nagymamámék kis birtoka ugyanis tele volt állatokkal. A virágoskertben, az udvaron ott napoztak a macskák, a második udvaron kutya vigyázott a baromfikra, a belső udvarokon nyulak, még több baromfi, malacok meg birkák. És volt még egy istálló is egy-két lóval. A zöldségeskertben lótücsköket és hízott gilisztákat lehetett találni a földben, az udvaron pedig a meleg nyári estéken fecskék egész hada kapkodta a szúnyogokat a levegőből. A fecskék egyébként ott is fészkeltek, végig a veranda alatt és bent az istállóban, így egész közelről figyelhettem, ahogy a kisfecskék a fészekből nyújtogatják ki a nyakukat a szüleiket várva, vagy ahogyan a felnőtt fecskék pár méterre a fészektől hívogatják a kicsiket, és azok végül mindenre elszántan először rugaszkodnak el a fészek szélétől.

A legizgalmasabb azonban az volt, amikor felkutattam, hová szült az éppen aktuálisan vemhes macska. Ez nem volt egyszerű feladat, mert egy ilyen udvartartásban milliónyi eldugott és biztonságos helyet lehetett találni, sokszor mégis sikerült fellelnem őket. Nem nyúltam hozzájuk, csak figyeltem, ahogy esznek, alszanak, ahogy kinyílik a szemük, ahogy esetlenül próbálnak játszani egymással. Azt hiszem, a legszorosabb kapcsolatot végül a macskákkal sikerült kialakítanom. Hozzájuk fűződik az a gyerekkori emlékem is, ami a legmélyebben megérintett. Nyolc-tízéves lehettem, amikor figyeltem, ahogy az egyik vemhes macska helyet keres magának. Nem zaklattam, csak tiszteletteljes távolságból követtem. És ő hagyta. Talán mert gyerek voltam, vagy talán mert a közelgő szülés már jobban izgatta, mint az hogy én követem. Végül megtalálta a helyet: egy szalmás kosár volt egy sarokban, a nyulak ketrecei mögött. Óvatosan odamerészkedtem, és áhítattal néztem, ahogy életet ad öt apró kis kölyöknek, ahogy letisztogatja mindet, ahogy kivétel nélkül mind odatalált az emlőkhöz, és szopni kezdtek. Elvarázsolt és lenyűgözött az élet csodája, ma is könnybe lábad a szemem, ha visszagondolok rá.

Így kezdődött hát…

…így ivódott belém az állatok szeretete, és azóta is tart. Alig volt összesen néhány olyan év az életemben, amikor nem volt valamilyen házikedvencünk: hörcsög, tengerimalac, kutya, macska, degu, törpehörcsög, óriáscsiga, afrikai béka, sziámi harcoshal… Az utóbbi 13 évben macskáink vannak. És bár lakásban élünk, kert, udvar nélkül, a macskáink tökéletesen elfogadják ezt. Boldogok és kiegyensúlyozottak. És mi is azok vagyunk. Ők a mindennapi kapocs számunkra a természet és a 21. századi civilizáció között, állandó emlékeztetőül arra, honnan jöttünk és hová tartozunk. Ezenkívül élettel töltik meg a lakást, és gondoskodnak róla, hogy még véletlenül se unatkozzunk. A macskákról sokféle hiedelem terjeng: önzőek, önfejűek, szeszélyesek, kiszámíthatatlanok. Hosszú évek tapasztalata és sok-sok szakirodalom elolvasása utána biztosan állíthatom: ezek csupán hiedelmek, melyek az ismeret hiányából fakadnak. A macskák odaadóak és kiszámíthatóak, csupán tudnunk kell, mit miért tesznek. Közhelynek hangzik talán, de tényleg meg kell tanulnunk együtt élni velük ahhoz, hogy igazi társállatokká váljanak, akikkel játszani lehet, ha kell, és akik megvigasztalnak, ha kell.

A blognak ebben a témakörében – Macska-világ – sorra veszem majd a macskák különleges egyéniségének jellemvonásait, végig arra fókuszálva, hogyan alakíthatunk ki velük harmonikus kapcsolatot, hogy teljesebbé tehessék az életünket. Ha kicsit is szereted a macskákat, tarts velem, és kövesd nyomon három benti cica életének derűs és borús napjait.

Maci, a legöregebb macskánk 10 éve van velünk
Az egyik degu aki velünk élt
Elárvult kölyökmacskák, akiket felneveltünk és örökbeadtunk

 

Tetszett, amit olvastál?



Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.