A születés csodája – avagy: Így (is) írok én…

Minden alkotásnak története van. Mint ahogy minden írásnak is. Máig pontosan emlékszem a helyszínekre és pillanatokra, ahol és ahogyan a könyvem írásának ideje alatt egy-egy ötlet, egy gondolatsor, vagy egy mondat, egy kifejezés váratlanul megszületett.

Emlékszem, mikor egy nap a városban bolyongtam tanácstalanul. Nem is igazán tudtam, megyek-e valahová, csak egyet tudtam: haza nem szabad mennem, mert valami dolgom van még itt előtte. Éreztem, hogy egy olyasfajta érzés feszeng bennem, melynek egy írásban kell világra jönnie, de fogalmam sem volt róla, pontosan mi az. Végül betévedtem egy bárba. Gondosan, mint egy vemhes macska, végigkémleltem minden sarkát – mintha erre a szülésre csak egyetlen alkalmas hely létezne az egész világon, és nekem még akkor este meg kellett találnom. Felmentem a galériára – és ott volt. Ott volt az asztal és a fotel, ahová le kellett ülnöm. Rendeltem egy italt, elővettem a laptopot, megnyitottam egy üres dokumentumot. És vártam. És vártam. Bámultam kifelé a sötét ablakon a sötét világba, és vártam. Talán ez a külső sötétség tette, hogy e várakozásban percről percre beljebb jutottam egy titkos másvilágba, nyár ízű körte és zizegő lombú tölgyfa, zöld legelővel borított felföldek és zsibbasztó hegyi patakok, gránátalmaszínű hanyatló nap és langyos tengeri hullámok – és a képzeletem már sebességkorlátozás nélkül száguldott, újra meg újra körülkerülve a bolygót… és leírtam a címet:

Az Ő szemével

…és utána az első mondatot. Majd a másodikat. És a harmadikat – míg már megállás nélkül írtam és írtam. Már nem kellett gondolkodnom, a kezem alatt a billentyűzet mintha magától járt volna. Helyére tettem az utolsó pontot. Átolvastam, és tudtam, hogy ez volt az, amire vártam, hogy neki kellett megszületnie, még aznap éjjel.

Nem sűrűn adódik ilyen pillanat. És persze mint minden újszülöttnek, még neki is fejlődnie, növekednie kellett. De már ott volt, már formát öltött, már tudtam, ki ő és milyen nemű, és mi lesz belőle ha felnő. Nem minden írás egyformán születik. Van, amelyik céltudatos tervek alapján áll össze. Van, amelyik világra jöttét hosszú vajúdás előzi meg. És van, amelyik csak formátlanul érlelődik valahol a lelkem mélyén; már tudok a létezéséről, de még nem tudom pontosan, mi is lesz belőle, míg egy váratlan pillanatban végül kikéredzkedik. De bárhogy legyen is, egyvalami biztos: ha eljön az idő, hogy egy alkotás világra jöjjön, bármi legyen is az, teret kell adni neki, mert egy egyszeri és megismételhetetlen mű lesz. Ahogy Martha Graham táncos és koreográfus találóan megfogalmazta:

„Létezik egy életérzés, egy életerő, egy ösztönző energia vagy belső késztetés, amely cselekvéssé formálódik benned. És mivel belőled a múltban és a jövőben is megismételhetetlenül csak egyetlenegy van, ez a cselekvés kizárólagosan egyedi lesz. Ha te eltorlaszolod az útját, senki által nem formálódhat meg újra, mindörökre elvész.”

Ezek olyan alkotások, amelyek egyfajta szerencsés együttállásnak köszönhetik a létüket. Nem tervezgettük őket hosszasan és alaposan – nem, ők szerelemgyerekek. És azt mondják, ők a legboldogabbak…

Megosztás:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük