Lábam alatt a kavics

Szeretjük a kavicsokat. Van bennük valami rejtélyes, valami e világon túli. Talán a hosszú út miatt, amit megtettek, míg a lábunk alá értek. Talán a folytonos átalakulás miatt, amin átmentek. Talán a mérhetetlen koruk miatt. Talán mert kézzelfogható módon kötnek össze minket a mérhetetlen múlttal. Kézbe vesszük őket, és kimondatlanul is érezzük a kapcsolatot a Földdel és az erőkkel, amelyek létrehozták. És arra érzünk késztetést, hogy hazavigyük, és kitegyük a polcra, a kád szélére, vagy a bejárati ajtó mellé.

Akárhányszor köves-kavicsos vízparton sétálok, muszáj levennem a cipőmet. Éreznem kell, ahogy a talpamon keresztül átmasszírozzák a lelkemet. Aztán leülök közéjük. Szinte megbabonáz a kő-rengeteg – olyan egyformának tűnnek, és mégis mind más. A kezembe veszek egyet-kettőt, forgatom, nézegetem hol a kavicsot, hol a vizet, visszateszem. Egyszercsak meglátok egyet, ami kitűnik a többi közül. A formája… teljesen olyan… olyan, mint… egy bálna! Igen, ez egy öreg bálna! És ahogy újra a kavicsok közé nézek, felbukkan egy másik: ez egy rája! És kavicsról kavicsra egy másik világ nyílik meg előttem, és már nem is kavicsokat látok, hanem formákat – bálnák, ráják, bohóchalak, teknősök és vitorlások mindenfelé. És a fejemben már lassan alakulnak a történetek, a képek, amik ezekből az életre kelt kavicsokból készülnek majd.

Egy bálna és egy rája (majd meglátjátok!)
És megvan a bálna-farokúszó is…

Még lesz egy kis útjuk addig: először is hazaviszem őket, utána letisztítom, és beteszem a gyűjteménybe, a megfelelő kategóriába. Külön vannak a „bálnák”, a „bálna-farokúszók”, a „csónakok”, a „vitorlák”, az „egyéb halak”, a „ráják”. És aztán ott vannak még a szárazföldi kavics-lények, például a „baglyok” és az „egyéb madarak”. Ha nem rendszerezném így őket, újra visszaváltoznának kaviccsá, és akkor ki tudja, mennyi idő, mire megint életre kelnek. De így nem kell aggódnom, mert bármikor jutok is hozzá, hogy leüljek és alkossak belőlük valamit, ők már ott várnak majdnem készen. Amikor végül összeállítok egy képet, nekem már csak a megfelelő hátteret kell megfestenem, ahová ők beleillenek. Leginkább tengeri környezetbe szeretem helyezni őket, talán azért mert onnan jöttek. Vagy azért, mert szeretem a tengert. Vagy mindkettő.

Van, amelyik végül csak minimális festést kap. Például a bálnák vagy a ráják. A bohóchalak és vitorlás halak kicsit több színt igényelnek. De születtek már belőlük birkák és kaktuszok is. A kavicsokban rejlő lehetőségek végtelenek. Mint ahogyan a kavicsok száma is. Akárhányat is vittem már haza, sosem aggódtam, hogy elfogynak – a folyó vagy a tenger bőven gondoskodik utánpótlásról. Most ebben a pillanatban is valahol éppen leszakadt egy sziklatömb a tengerbe és apró darabokra zúzódott. És a tenger elkezdte őket mosni és csiszolni, hogy majd idővel egy nagy vihar éjjelén partra vethessen egy újabb adag kavicsot nekünk. Hogy sétálhassunk rajta. Hogy vízbe dobálhassuk. Hogy megfoghassuk. Hogy megfesthessük.

A kimeríthetetlen kincsesbánya
Az öreg bálnák és a halász
Egy nap Tahitin

 

Tetszett, amit olvastál?



Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.