Ami az apró részletek mögött rejlik

Első találkozásom a szuperérzékenységgel…

– Mit csinálsz?
– Csigákat gyűjtök.
– De itt nincsenek is csigák…
– De, vannak! Nézd csak! – és kinyitottam az összeszorított markomat. Alig látható kis szemcsék voltak benne. De közelebbről így néztek ki, mint a fenti képen.
– Neee…. ezeket itt szedted össze??? – kérdezett vissza Gábor őszinte csodálkozással.
– Igen, itt vannak a kavicsok közt. Félresöprök a kezemmel egy vékony réteg kavicsot, és rögtön észreveszem, ha van közte csiga – úgy válaszoltam, mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy az ember tengernyi egyforma szürkés-barna színű tengerparti kavics között hárommilliméteres szürkés-barna tengeri csigákat gyűjtöget.
– Nem vagy te szuperérzékeny? – kérdezett vissza Gábor, a férfiaknál szokásos „azonnal megoldom ezt a fura feladványt” hangnemben.
– Szuperérzékeny? Mi az?…

…Így kezdődött. Ekkor hallottam először a szuperérzékenységről. A rá következő két hétben elolvastam róla minden fellelhető információt. Nem győztem betelni vele. Olyan felfedezés volt, mint amikor rájöttem, hogy a Mikulás nem létezik (egész gyerekkoromban rettegtem tőle, mert mégiscsak ijesztő az a gondolat, hogy fura szakállas öregemberek farsangi jelmezben csak úgy ki-be mászkálnak a kulcsra zárt lakásunkban, amikor mi nem vagyunk otthon…), vagy amikor rájöttem, hogy a kisbaba mégsem csak úgy magától kerül az anyuka hasába, csak mert nagyon szeretne egyet.

Olyan felismerés volt, amitől végre kitisztult minden, ami eddig homályos volt:
  • Hogy miért veszek észre apró részleteket; mint például a miniatűr csigákat a tengernyi kavicsban; vagy az egyetlen szál virágot a végtelen mezőn.
  • Hogy miért hallom meg a ki nem mondott szavakat. Hogy miért érzek meg olyan érzéseket másokban, amikről talán még ők maguk sem tudnak, de idővel mindig felszínre jön.
  • Hogy miért éreztem meg ösztönösen az aranymetszés arányait szinte matematikai pontossággal, még mielőtt hallottam volna Fibonacciról.
  • Hogy miért éreztem mindig át azonnal mások fájdalmát, égetően, a saját mellkasom mögött.
  • Hogy miért látom azonnal a dolgok összes lehetséges kimenetelét.
  • Hogy miért látom azonnal az összes lehetséges jövőjét egy kisgyereknek, aki csupán elment mellettem az utcán.
És az érem másik oldalán:
  • Hogy miért fáradok ki elmondhatatlanul egy beszélgetés után.
  • Hogy miért feszengek nagyobb társaságban, és miért vonulok el egy sarokba, onnan figyelve az eseményeket, vagy miért bújok a fényképezőgépem mögé.
  • Hogy miért bántanak a zajok, legyen az halk és monoton, vagy harsány és időszakos.
  • Hogy miért nyomasztanak betegesen a határidők, elvárások, kötelezettségek.
  • Hogy miért végzem a munkáim olykor szinte idegesítő aprólékossággal és precízséggel, akár a saját káromon is.
  • Hogy miért sírtam gyerekkoromban minden egyes mesén vagy dalon, amiben a legapróbb jelét is éreztem az igazságtalanságnak. „Vége van a nyárnak, hűvös szelek járnak, nincs kiscipője a cinege madárnak…” – ez volt az egyik legszomorúbb és egyben legfelháborítóbb dal, amit kisgyerekkoromban hallottam, és soha nem tudtam túltenni magam rajta. És hogy miért sírok azóta is minden dalon, amiben a legkisebb érzelem is fellelhető.

És még sok-sok apró eddig megmagyarázatlan momentuma az életemnek most értelmet nyert. És azzal, hogy megértettem, már tudom kezelni. És tudom irányítani. És elfogadom magam. És felmentem magam, ha kell. Már nem magyarázkodok másoknak, nem feltétlenül kell, hogy értsék, mit miért teszek, ha másképp reagálok egy helyzetre, mint az átlag. Nem terhelem feleslegesen magam azzal, hogy mindenkit megtérítsek, a magam oldalára állítsak, mert már tudom, helye van annak is, ahogy ők gondolkodnak, és annak is, ahogyan én. Már nem érzek lelkiismeretfurdalást, ha nemet mondok egy felkérésre, vagy ha nem fogadok el egy meghívást. Ha a parti helyett a magányos elvonulást választom. Ha némítom a telefonom. Nem bélyegzem meg magam „furának” vagy „félénknek” miatta. Nem vagyok az. Így működöm, és kész. És csak így működöm, csak így tudok továbbra is funkcionálni, ha ezeket mind elfogadom, figyelembe veszem, ha betartom a szabályokat – a saját szabályaimat. A szuperérzékenység szabályait.

Ha a fenti sorokban kicsit is magadra ismertél, szívből ajánlom, hogy olvasd el Elaine N. Aron: Szuperérzékeny vagyok? című könyvét. Életre szóló élményt fog nyújtani a felismerés – felszabadít, felment, felemel. És ha van kedved, olvasd el ennek a rovatnak a többi bejegyzését, ahol megosztotok még további részleteket a szuperérzékenységről, illetve a szuperérzékenyeket érintő “jelenségekről”, mint amilyen például a multipotenciális személyiség.

A legkisebb kagyló, amit eddig találtam (igen, az egy kagyló!)
Megosztás:

4 thoughts on “Ami az apró részletek mögött rejlik

  1. Jó, hogy valójában nem vagyok ezzel egyedül, de azért fájdalmas, hogy a környezetemben bizony nagyon is…. de legalább egyetlen ember van, aki elhiszi, hogy nem képzelődök, amikor olyasmiről beszélek, amiket ők nem vesznek észre, de sok fájdalmas tapasztalat miatt másnak nem mondok el semmit, mert csak megszégyenítenek. És tényleg nagyon el tudunk fáradni a mindennapos hemzsegésben, a társaságban, a munkában, és nagyon rossz, hogy ezt sem hiszik el, hogy tényleg fáradt vagyok, és szükségem van az egyedül töltött órákra, hogy magamhoz térjek… Szóval ez egy fárasztó élet, ebben a fárasztó világban, de a kicsi kagylók, a cinkék és társaik valószínűleg nagyobb örömet nyújtanak nekünk, mint azoknak a nagy, erős, fáradhatatlan másmilyeneknek.

    1. Kedves Judit,
      Igen, sajnos sokszor fájdalmas megélni, hogy a legtöbben nem értenek. Ez talán az ismeret hiánya miatt is van, a szuperérzékenységről egyelőre még kevesen tudnak bármit is. Abban a reményben indítom el ezt a cikksorozatot (mert sorozatnak szánom), hogy ezzel is hozzájárulhatok egyrészt ahhoz, hogy mi szuperérzékenyek önmagunkat jobban megismerjük, másrészt hogy a környezetünk is jobban megértse miért érzünk, gondolkodunk és cselekszünk úgy ahogy.
      Köszönöm, hogy megosztottad az érzéseidet.
      Adrienn

  2. Ezek a jellemzők élesen emlékeztetnek a szenzoros integrációs zavarra illetve az asperger syndromára. Ugyanezek a különleges érzékelési módok jellemzőek mindkettőre. Pl. a kislányom szenzoros, az asperger csak feltevés egyelőre. Illat alapján kötődik tárgyakhoz, emberekhez, élményekhez, vagy éppen távolodik el azoktól. Túlérzékel minden szenzora, a zaj, fény, csend, tömeg, szagok, sok inger egyszerre, a meleg mind-mind zavarják, növelik a diszkomfort érzetét. Emocionálisan pedig korához képest fejlettebb, szemekből olvas és nagyobb lelki vagy érzelmi alapú összefüggéseket megért és gyárt. Akárhogy is nevezzük eme képességeket, mindenképp különlegesebbé teszi őket nálunk. Ez a különlegesség nyílván kétoldalú, és mindkét irányban szembetűnő.

    1. Igen, valóban vannak hasonlóságok. De azért vannak lényeges különbségek is. A szenzoros integrációs zavarnak és az Asperger-szindrómának is van több olyan tünete, amely a szuperérzékenységre egyáltalán nem jellemző. Lényegi különbség még, hogy míg a szenzoros integrációs zavar – ahogy a neve is sejteti – és az Asperger-szindróma egy zavart működés, addig a szuperérzékenységet jelenleg nem betegségként vagy rendellenességként tartják számon, csupán egy átlagostól eltérő működésként. A szuperérzékenyeknél bizonyos negatív tünetek csupán azért és akkor jelennek meg, ha túltelítődnek és nem volt alkalmuk a feldolgozásra és hogy egyensúlyba hozzák a belső erőiket. Illetve mert ez a világ nem igazán kedves az érzékeny embereknek. Sajnos olvastam magyar nyelvű tanulmányt, melyben összemosták a szuperérzékenységet a szenzoros integrációs zavarral. Angolul van egy cikk, amely rámutat a különbségekre:
      https://hsperson.com/faq/spd-vs-sps/
      Érdemes lehet elolvasni. Számomra az is kérdés, hogy vajon biztos-e, hogy minden kisgyerek, akit szenzoros integrációs zavarral diagnosztizáltak, valóban azzal küzd, vagy csupán szuperérzékeny. Mert maga a szuperérzékenység fogalma sajnos még nem széles körben ismert.
      Köszönöm az észrevételt és az érdekes felvetést!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük