Ami az apró részletek mögött rejlik

Első találkozásom a szuperérzékenységgel…

– Mit csinálsz?
– Csigákat gyűjtök.
– De itt nincsenek is csigák…
– De, vannak! Nézd csak! – és kinyitottam az összeszorított markomat. Alig látható kis szemcsék voltak benne. De közelebbről így néztek ki, mint a fenti képen.
– Neee…. ezeket itt szedted össze??? – kérdezett vissza Gábor őszinte csodálkozással.
– Igen, itt vannak a kavicsok közt. Félresöprök a kezemmel egy vékony réteg kavicsot, és rögtön észreveszem, ha van közte csiga – úgy válaszoltam, mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy az ember tengernyi egyforma szürkés-barna színű tengerparti kavics között hárommilliméteres szürkés-barna tengeri csigákat gyűjtöget.
– Nem vagy te szuperérzékeny? – kérdezett vissza Gábor, a férfiaknál szokásos „azonnal megoldom ezt a fura feladványt” hangnemben.
– Szuperérzékeny? Mi az?…

…Így kezdődött. Ekkor hallottam először a szuperérzékenységről. A rá következő két hétben elolvastam róla minden fellelhető információt. Nem győztem betelni vele. Olyan felfedezés volt, mint amikor rájöttem, hogy a Mikulás nem létezik (egész gyerekkoromban rettegtem tőle, mert mégiscsak ijesztő az a gondolat, hogy fura szakállas öregemberek farsangi jelmezben csak úgy ki-be mászkálnak a kulcsra zárt lakásunkban, amikor mi nem vagyunk otthon…), vagy amikor rájöttem, hogy a kisbaba mégsem csak úgy magától kerül az anyuka hasába, csak mert nagyon szeretne egyet.

Olyan felismerés volt, amitől végre kitisztult minden, ami eddig homályos volt:

• Hogy miért veszek észre apró részleteket; mint például a miniatűr csigákat a tengernyi kavicsban; vagy az egyetlen szál virágot a végtelen mezőn.
• Hogy miért hallom meg a ki nem mondott szavakat. Hogy miért érzek meg olyan érzéseket másokban, amikről talán még ők maguk sem tudnak, de idővel mindig felszínre jön.
• Hogy miért éreztem meg ösztönösen az aranymetszés arányait szinte matematikai pontossággal, még mielőtt hallottam volna Fibonacciról.
• Hogy miért éreztem mindig át azonnal mások fájdalmát, égetően, a saját mellkasom mögött.
• Hogy miért látom azonnal a dolgok összes lehetséges kimenetelét.
• Hogy miért látom azonnal az összes lehetséges jövőjét egy kisgyereknek, aki csupán elment mellettem az utcán.

És az érem másik oldalán:

• Hogy miért fáradok ki elmondhatatlanul egy beszélgetés után.
• Hogy miért feszengek nagyobb társaságban, és miért vonulok el egy sarokba, onnan figyelve az eseményeket, vagy miért bújok a fényképezőgépem mögé.
• Hogy miért bántanak a zajok, legyen az halk és monoton, vagy harsány és időszakos.
• Hogy miért nyomasztanak betegesen a határidők, elvárások, kötelezettségek.
• Hogy miért végzem a munkáim olykor szinte idegesítő aprólékossággal és precízséggel, akár a saját káromon is.
• Hogy miért sírtam gyerekkoromban minden egyes mesén vagy dalon, amiben a legapróbb jelét is éreztem az igazságtalanságnak. „Vége van a nyárnak, hűvös szelek járnak, nincs kiscipője a cinege madárnak…” – ez volt az egyik legszomorúbb és egyben legfelháborítóbb dal, amit kisgyerekkoromban hallottam, és soha nem tudtam túltenni magam rajta. És hogy miért sírok azóta is minden dalon, amiben a legkisebb érzelem is fellelhető.

És még sok-sok apró eddig megmagyarázatlan momentuma az életemnek most értelmet nyert. És azzal, hogy megértettem, már tudom kezelni. És tudom irányítani. És elfogadom magam. És felmentem magam, ha kell. Már nem magyarázkodok másoknak, nem feltétlenül kell, hogy értsék, mit miért teszek, ha másképp reagálok egy helyzetre, mint az átlag. Nem terhelem feleslegesen magam azzal, hogy mindenkit megtérítsek, a magam oldalára állítsak, mert már tudom, helye van annak is, ahogy ők gondolkodnak, és annak is, ahogyan én. Már nem érzek lelkiismeretfurdalást, ha nemet mondok egy felkérésre, vagy ha nem fogadok el egy meghívást. Ha a parti helyett a magányos elvonulást választom. Ha némítom a telefonom. Nem bélyegzem meg magam „furának” vagy „félénknek” miatta. Nem vagyok az. Így működöm, és kész. És csak így működöm, csak így tudok továbbra is funkcionálni, ha ezeket mind elfogadom, figyelembe veszem, ha betartom a szabályokat – a saját szabályaimat. A szuperérzékenység szabályait.

Ha a fenti sorokban kicsit is magadra ismertél, szívből ajánlom, hogy olvasd el Elaine N. Aron: Szuperérzékeny vagyok? című könyvét. Életre szóló élményt fog nyújtani a felismerés – felszabadít, felment, felemel. És ha van kedved, olvasd el ennek a rovatnak a többi bejegyzését, ahol megosztotok még további részleteket a szuperérzékenységről, illetve a szuperérzékenyeket érintő “jelenségekről”, mint amilyen például a multipotenciális személyiség.

Tetszett, amit olvastál?