Jön a királynő

 

Ez egy kitalált történet. Egy mediterránélet-ihlette novellácska. A történet szereplői kitalált alakok, bárminemű egyezésük a valósággal csupán a véletlen műve. Vagy nem.

A faluban szokatlanul nagy a nyüzsgés. Az a hír járja, hogy valami magas rangú látogató érkezik hamarosan. Nem tudni pontosan, ki, bár rebesgetnek ezt-azt, de ezek inkább csak találgatások, valójában senki nem tud semmi biztosat. Habár a tejesember szerint a szomszéd faluban már tudják. A polgármester intézkedik is, hogy tiszteletét tegye a szomszéd falu polgármesterénél, már egyébként is időszerű lenne.

– De jól néz ki, barátom! – üdvözli őt megérkezvén.

– Ó köszönöm! Maga sem panaszkodhat! – és kezet fogva meg egymás vállát veregetve biztosítják egymást kölcsönös jóakaratukról.

– Na és, minek köszönhetem a látogatást? – kérdezi amaz, félig-meddig komázó stílusban.

– Azt mondják, barátom, hogy valami magas rangú látogató érkezik a szigetünkre. Igaz ez?

Rangbéli társa erre, mintha valami sejtelmes titok került volna szóba, félmosolyra húzza a száját, és miközben elindul a bárszekrény felé, szeme sarkából visszapillantva mutató ujjával integet:

– Áhá, hát erről van szó! – s közben elővesz két kupicát. – Iszik valamit? Van jófajta grappám, kóstolja meg! – és már tölti is a poharakat. – Szóval a hír. Hát a hír igaz. Egészségére!

Mindketten felhajtják az italt.

– Szóval igaz. Na és, ki az illető, azt tudja már?

A vendéglátónak erre ismét cinkos mosoly telepszik arcára, melyben egyfajta elégedettség is lapul, sőt mondhatni, önelégültség, hogy lám, ez itt most egy hatalmas titok, melyet ő kegyeskedhetik most megosztani a szomszéd falubeli kollégával. Hatáskeltő szünet után, kissé közelebb hajolva barátjához, majdhogynem suttogva szólal meg:

– A királynő!

– A királynő??? – és polgármesterünk kikerekedett szemmel bámul vissza rá. – Ne! És ezt honnan tudja?

Beszélgetőtársa erre még egy italt tölt.

– Hát barátom, tudom, ahonnan tudom. Megvannak a forrásaim, tudja.

– Persze, persze, nem is akarom firtatni – teszi le a poharat közben. – Na és, mikor?

– Azt mondják, októberben.

– Októberben??? Madonna! – és fejét fogva ledobja magát a viktoriánus szófára.

– Bizony-bizony, barátom, össze kell szednünk magunkat.

– De még mennyire hogy!… – majd azon nyomban fel is pattan, és sarkon fordulva már távozik is.

– Na most hová ilyen sietősen? Azt hittem, komázunk még egy kicsit!

Emez csak visszaintegetve válaszolt, mintha valami rémhír táviratot kapott volna, minek olvastán neki rögvest otthon kell teremnie.

Hazaérve máris nekifogott, hogy megtervezze az előkészületeket. Október! Embert kell faragnia az embereiből, és hát a falu, meg a hotel, arról jobb nem is beszélni. Az utakon több a kátyú, mint az aszfalt. A hotelben a csótányok kerülgetik a lehullott vakolatdarabokat, és bosszankodva csóválják a fejüket, hogy az ablakrésen beesik az eső.

A polgármester megírta hát listáját az elvégzendő feladatokról. Hotelszobákat bevakolni, ablaküveget kicserélni, utakat aszfaltozni. Igen, ez utóbbit mindenképpen, még a királynő jöttében kitöri azt a szép bokáját. Ebben a gondolatában azért volt némi cinizmus, mert ugye, ha nekik megfelel ez az út, a királynőnek ugyan miért ne felelne meg, ugyan mért is kell ekkora felhajtást csinálni miatta, ő is csak ember, hát nem?! Jobban mondva, asszonyember. Ugyanakkor bal agyféltekéje rögtön rendre intette, hogy de igenis puccba kell vágni a falut, a királynő mégiscsak a királynő.

Felkereste hát a falubeli építőmestert, és kiosztotta neki a feladatokat. Egy építőmester volt, így neki jutott minden feladat. Az aszfaltozás is. Azért biztos, ami biztos, rákérdezett:

– Értenek maguk az útburkoláshoz?

Az építőmester kissé sértődötten, de határozottan válaszolt:

– Naná, hogy értünk! Mindenhez értünk!

– Jól van, jól van – intette nyugalomra a polgármester. – Akkor lássanak is neki. De nem kell ám túlzásokba esni, nehogy nekem az egész falut felássák, annyi időnk nincsen! Csak azt a szép hosszú utat csinálják meg, ami a hotelhez vezet. De az legyen meg rendesen. A királynő úgyse fog itt kóborolni ebben a világ végi faluban, nem fogja érdekelni, hogy néz ki a többi utca. A hotel, meg a hozzá vezető út. Érti?

– Értem, értem. Meglesz. Októberre minden meglesz.

Azzal a polgármester, elégedetten nyugtázva, hogy sínen vannak a dolgok, elsietett.

Az útépítő brigád már másnap ki is vonult teljes haderővel, hogy nekilásson az út rendberakásának. Úthenger, aszfaltozó, légkalapács, minden, ami kell. Az utat mindkét végén lezárták, ahogy illik. A falubeliek bosszankodtak is, nem elég, hogy millió dolguk lett most, hogy jön a királynő, ráadásul még folyton kerülőutakon is kell menniük.

Merthogy igencsak megszaporodott a tennivaló a faluban, az tény. Igaz, hogy a hotel meg az út a polgármester hatásköre volt, de hát a munkát mégiscsak ők végezték el, a falubeliek. A saját házuk tájáról nem is beszélve. Nekiálltak megpucolni az ablakokat. Felsöpörték a kocsibejárót. Megsikálták a tehenet. A kocsmáros a márkázott palackokba igazi italt töltött. Az öreg halász a kocsma melletti házból megborotválkozott.

És közben az útburkolók csak dolgoztak, dolgoztak, nap nap után, fáradságot nem kímélve. Az egész brigád, mind a hárman. Dolgoztak a maguk meleg égövi lendületével, minden reggel tíz-tizenegy órakor már kint voltak az úton, egyik kezükben cigarettával, másikkal az ásóra támaszkodva. A munka haladt is, néhány hét alatt már az egész út fel volt verve, annyira, hogy már a patkányok sem igazodtak el a göröngyök között. A munkások lendülete is kezdett alábbhagyni, nem csoda, hiszen már hetek óta izzadnak itt a napon, és az út csak egyre felismerhetetlenebb lett. Persze ha pusztán csak az útépítés folyamatát nézzük, ez így is van rendjén. Ha az ember jó munkát akar végezni, és azt akarja, hogy jól észre is vegyék, ahhoz előbb jól el kell rontani mindent. Csakhogy az egész sokkal hosszadalmasabbnak bizonyult, mint gondolták. És mivel már félidőben elveszítették fele lendületüket, hát a munka is csak fele olyan lassan haladt. Egyébként sem volt túl sok tapasztalatuk az útépítés terén. De valahol olvastak róla, hogyan kell, és talán még egy oktatófilmet is megnéztek a feléig. És hát ugye, jön a királynő, nincs mit tenni, és ugyebár a királynő az ő királynőjük is. Dolgoztak hát tovább, az út egyharmadáról már húsz centi mélyen fel volt szedve a régi aszfalt minden maradványa, szépen legyalulva, öröm volt az embernek nézni és a szeme elé képzelni, milyen szép sima is lesz az új út. Igaz, az út másik kétharmada még sehol sem állt. De hát nem szabad elkapkodni, a jó munkához idő kell. A rosszhoz meg pláne.

Így hát az idő telt is, múlt is, az út még mindig lezárva, a munkagépek még mindig teljes haderővel kivonulva, a munkások már egyre erejük fogytán – amikor egy szép napon szárnyra kapott a hír: mégsem jön a királynő. A falubeliek döbbenten sugdosták egymás fülébe, hogy az egész csak kamu volt, városi legenda, vagy kacsa, vagy minek mondják. A tejesember szerint csak a szomszéd falu polgármestere találta ki az egészet. A polgármester erre kézbe vette az ügyet, most bizony maga jár utána a dolognak, de nem ám a szomszédban, hanem megfelelő fórumon. Sürgönyözött a fővárosi kormányhivatalba. Onnan meg is érkezett a válasz postafordultával: a királynő nem tervez látogatást a szigetükre. A polgármester kinyomtatta a levelet és az éj leple alatt óvatosan kilopódzva az utcára kiszögezte a villanyoszlopra.

Másnap az egész falu felbolydult. Az a sok fáradság mind hiábavaló volt! A fényesre pucolt ablakok, a tisztára söpört kocsibeállók, a lesikált tehenek… A kocsmáros bánatában meg is itta a márkázott palackokba töltött valódi italokat. Az öreg halász kidobta a borotvát.

Az útburkoló munkásokhoz kevéssel déli tizenkettő után jutott el a hír. Éppen befejezték az ebédet, és nekikészülődtek a délutáni sziesztának, amikor megtudták. Mélységesen felháborodtak. Ezt az átverést! Az a sok munka! Micsoda időpazarlás és energiapocsékolás volt! Tessék, már majdnem a felénél jártak a munka harmadának, és most kell megtudniuk, hogy mind hiábavaló volt! Miután jól kihőbörögték magukat, visszamentek a munkagépekhez. Az asztaltozóból úgy ahogy volt kiborították az aszfaltot az egyharmadrészt legyalult, kétharmadrészt kátyúsan hagyott útra. Az úthengerrel egyszer végigmentek rajta. Aztán fogták magukat és hazamentek.

Hazafelé menet megegyeztek, hogy ha legközelebb meglátják a polgármestert, jól megverik. És ha bárki azzal a hírrel állít be, hogy jön a királynő, azt is jól megverik.

És ha netán mégis jön a királynő, hát megverik azt is.

 

Tetszett, amit olvastál?