Bútortörténetek – A diófa dohányzóasztal

Egy hirdetésben bukkantam erre az asztalra, meglepően alacsony áron. Bútorfestés szempontjából jó alanynak tűnt: szép tömörfa, letisztult formák. Elmentettem magamnak, de aztán valahogy mindig halogatódott, hogy elmenjek megnézni. Hetek teltek el…

…az eladó az üzenetekre nem válaszolt, én pedig már le is tettem róla. De az eladó felhasználóneve ismerősnek tűnt, asszociálni lehetett belőle a helyre. Így egyszer gondoltam egyet, hogy teszek egy próbát, és benézek arra a helyre, amire tippeltem. Egy nagy elhagyatott ház volt – tele régi bútorokkal!!!

Wow – igazi kincsesbánya! Pókhálóval, évszázados porral és madárbigyóval körítve. A tulaj pont ott volt, így végig mutogatta a bútorokat. Sajnos sok már nagyon rossz állapotban volt, viszont ebben az asztalban láttam fantáziát – és kiderült, hogy van belőle vagy öt darab! Hihetetlen, hogy senki nem vette még meg őket… Úgyhogy felpakoltuk, ami csak felfért…

Egyébként nem ritka látvány vagyunk így, ebben a „hátamon a házam” stílusban. Jövünk-megyünk a környéken, bevásárlás, ügyintézés, miegymás, és útközben felrakunk a kocsira egy gardróbot vagy 1 (2?) komódot… 😀

Szóval a dohányzóasztal. Itthon további hetekig csak nézegettem, vagy mosogatás közben gondoltam rá. Nálam így születnek a tervek. Nem szabad siettetni. Ahogy az öreg gyógyító varázsló mondta A herceg menyasszonyában:

„Ne siettess fiam, mert akkor csak rothadt csodákra vagyok képes.”

Ezért általában több projekten dolgozom egyszerre, mind különböző fázisban van az adott pillanatban. Az egyikkel még csak szemezek, a másikra már megjött az ihlet és csiszolom, alapozom, a harmadikat meg most kívánom pont a pokolba… Amikor erre a dohányzóasztalra végül megjött az ihlet, nekiestem. Elvileg nem lett volna szükséges lecsiszolnom, mert krétafestékkel nyugodtan rámehettem volna csak egy alapos tisztítás után is. De megmagyarázhatatlan okból (nálam vannak ilyenek, talán belső megérzés, amiről majd írok a Lelkünk titkai rovatban) elővettem a csiszológépet és elkezdtem csiszolni. Hozzá kell tennem még: a csiszolás talán az egyetlen fázisa az egész bútorfestésnek, amit tiszta szívemből útálok. És ezt az asztalt mégis csak csiszoltam, és csiszoltam. És minden centiméterrel egyre lelkesebb lettem, ugyanis a felbukkanó nyers diófa annyira szép volt!

Hiába tetszenek a festett bútorok, a nyers fa látványa mindig megdobogtatja a szívemet.

Ezért nem vagyok híve a „mindáron fessünk le mindent” hozzáállásnak. A lakásunkban is csak néhány festett bútor van, és nem azért, mert a többi még nem került sorra, hanem mert úgy érzem, így egészítik ki egymást, és így mind egyedi maradhat a maga nemében. Jól megférnek együtt a natúr fenyő, az antik pác, a diófa és a festett darabok.

Így, amikor végeztem a csiszolással, ott állt előttem a diófa dohányzóasztal a maga természetes valójában, és azért könyörgött, hogy NE fessem le. Egyvalami azért hibádzott benne: az asztallap és a polc. Mindkettő egy beillesztett rétegelt lemez volt. Talán anno a készítő anyagot akart spórolni vele. Így született meg végül az inverz festés ötlete: sok esetben a lábazatot festem és a lap marad natúran vagy pácolva, most viszont fordítva lesz, a lábazat marad natúran, és a lapok lesznek festve. És lassan kirajzolódott a fejemben a végső forma és stílus: elegáns, és kicsit bohó, ilyennek kell lennie. A fekete szín jól kiegészíti a meleg diófát, az asztallap és a polc tehát legyen fekete. A bohó beütéshez pedig azt terveztem, hogy az asztallap körül egy fekete színű damaszt minta fut majd körbe.

És akkor jött a java…

A lapok festésével nem volt semmi komplikáció: körbe maszkoltam az asztallapot és a polcot is, és 3 réteg fekete krétafesték került rájuk, először ecsettel, majd hengerrel festve. Ezután jött a minta. 3D-s stencilt használtam hozzá, amivel természetesen alaposan megnehezítettem a dolgom, de mit csináljak, ha ez a minta tetszett… Az még csak hagyján, hogy a stencilecsettel nagyon hosszadalmas és pepecselős volt a sűrű festéket átvinni a fél méter vastag stencilen. De úgy képzeltem el, hogy a minta felfut egészen az asztallapig, tehát belefut az asztallap feketéjébe. Ehhez viszont a gömbölyített éleken is stencilezni kellett, a 3D-s stencil viszont nem igazán hajlítható… Itt következett a hajtépés és néhány ritkán használt kifejezés emlegetése.

Ezt a stencilt használtam:

Furcsa módon minden egyes projektben van egy ilyen fázis. Talán azért, mert ha már megszületett a fejemben egy ötlet, akkor nem engedek belőle, megcsinálom, ha beledöglök is. Próbálkoztam korábban néha azzal, hogy kompromisszumot kötök és változtatok a tervemen. De olyankor a végeredménnyel sosem vagyok elégedett, mert nem tudok szabadulni az eredeti képtől, és ez a kompromisszumos megoldás csak egy silány hamisítvány… és vagy kidobom, vagy nekiesek, és újrakezdem az egészet. Lassan megtanultam hát, hogy bizonyos dolgokban (a legtöbb dologban) nem érdemes kompromisszumot kötnöm, ha már megszületett a terv, ahhoz kell tartanom magam, bármi áron is.

Így lassan végigkínlódtam az asztal legömbölyített két oldalát a szupervastag stencilemmel. Úgy csináltam, hogy amennyi hajlítást kibírt, csak annyira hajlítottam, így egyszerre csak egy kis részen tudtam felvinni a mintát a domború részre. Amikor így körbeértem, és megszáradt, újra rámentem a stencillel és folytattam. A minta kontúrjai így nem lettek tökéletesek, ezért száradás után végigmentem körömreszelővel és késsel, és ahol lehetett, a melléfolyt festéket visszaszedtem. Utána 2-es művészecsettel újrakontúroztam. Szeretek festeni, így ez az utóbbi fázis már nem okozott szenvedést. Egyébként is, amikor a projekt ebbe a szakaszba ér, amikor már vizuálisan is körvonalazódik a végső forma, az ad annyi energiát és lelkesedést, amivel már simán végig lehet vinni. És ez már az a pont volt, már látszott, mennyire elegáns lesz és egyedi.

Egyszerűen jó volt ránézni.

Az egész felület kapott végül 3 réget sötét dióbarna viaszolást, az asztallap és a polcok pedig színtelen viaszt is kaptak. Minden viasz réteget kb egy nap elteltével felpolíroztam, mielőtt a következő réteget felvittem rá. Ugyanígy a befejező réteg is fel lett polírozva. A viasztolt felület csak a polírozás után válik könnyen tisztíthatóvá, illetve így a következő réteg viasz kevésbé szedi vissza az előzőt, tehát ezt a lépést nem szabad kihagyni.

A fiók kibéleléséhez ugyanazzal a stencillel készítettem tapétát – hogy teljes legyen az összhang.

Így született hát meg az asztal, ami festve is van, meg nem is, fából is van, meg nem is, régi is, meg nem is… és szeretjük is, “meg” nélkül…

Íme:

 

Tetszett, amit olvastál?



Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.